A padon ült. A parkot hatalmas fák övezték. Az előtte elhaladó emberek mind őt bámulták. A viselkedése kirívó volt. Izgett-mozgott a padon, mint egy idióta. Ám ez a lány nagyon csinos és karcsú volt, feszes mellekkel. Egy öregember figyelmes lett rá, aki jó emberismerő volt. Látta, hogy ennek a lánynak nincs ki a négy kereke. Anikónak hívták és állástalan volt az érettségije óta. Az öregember emberközelbe ért. Lehetett hetvenvalahány éves. Anikónak már távolról sem tetszett ez az öreg.
– Hát te miért ülsz itt ilyen magányosan? – kérdezte az öreg.
– Miért ne ülhetnék magányosan? – válaszolt vissza a lány. Mi köze hozzá?
– Nem akartalak megsérteni. – így az öreg.
– Engem nehéz megsérteni! – mondta Anikó. Az öreg elgondolkodott majd rágyújtott.
– Nem kérsz egy cigarettát? – kérdezte.
– Nem dohányzom. Egészségtelen. A szívnek, a tüdőnek és az agynak is.
– Akkor te csinálod jól. – mondta az öreg.
– Magának se kérte senki, hogy cigizzen! – Az öreg válasz nélkül cigizett tovább. Egy érdekes kérdést tett aztán fel:
– Van fiúd? – A lány meghökkent erre a kérdésre.
– Mi köze hozzá? – kérdezte aztán.
– Nem akartam tolakodni. Csak kíváncsi voltam. Olyan aranyos, gyönyörű teremtés vagy. – mondta az öreg.
– Pedig nincs fiúm. De majd lesz.
– Hát persze, hiszen még fiatal vagy.
– Van korombéli lány, akinek van már fiúja. – mondta a lány.
– Nem maradtál le semmiről sem. Én negyven éves koromban nősültem. Te még huszonötnek sem nézel ki. – mondta az öreg.
– Nem is vagyok. Huszonhárom leszek decemberben. – mondta a lány.
– Mondjuk a te korodban már fiúznak a lányok. – mondta az öreg.
– Honnan tudja maga, hogy én hogy fiúzok vagy nem? – kérdezte a lány kicsit ingerülten.
– Nem tudom. – válaszolt az öreg zavartan.
– Majd én eldöntöm, ki lesz a fiúm, ki nem! – mondta a lány.
– Világos. Ez a te dolgod. – mondta az öreg.
– Akit én elképzelek, az egy lovag. Mint a Don Quijote. – Az öreg erre hangosan nevetett.
– Mi olyan vicces ezen?
– Semmi, igazad van. Az jó példakép. De nem gondolod, hogy ez itt, ezen a környéken lehetetlen vágyálom? – A lány vállat vont. – Biztos van valaki, aki hasonlít ő rá.
– Hát…
– Hiába hüledezik, én fogom a földkerekségen a legjobb férfit kifogni! – Az öreg megint nevetett. – Hiába nevet…
– Ne haragudj… Kívánom neked…
– Azért!
– Kicsit sápadt vagy! Jól vagy?
– Persze.
– Ha látnád magad kívülről…
– Milyen vagyok kívülről? – kérdezte a lány. Az öreg nem akarta szemébe mondani azt, amit érzett és gondolt.
– Most miért hallgat?
– Szerintem te nem vagy normális…
– Már miért lennék az?
– A viselkedésed fura, és enyhén szólva infantilis…
– Foglalkozzon a maga viselkedésével, maga bunkó… Mit áll itt? Menjen a dolgára… – S a lány kifeszítette szép melleit, amit az öreg meg is bámult.
– Néz, mint a moziban? Szóval bolond vagyok, de azért tetszem magának?
– A szellemi fogyatékosságod ront rajta. A szépségeden…
– De azért mégis úgy bámul, mint az ökör…
– Bolond vagy. – s azzal az öreg lelépett.
– Bolond maga! – kiáltotta utána a lány. Majd elővette a tükrét s gyönyörködött benne. Sok fiatal elment a park mellett s mind megbámulták a lányt. Valóban szép volt. Majd rágyújtott. Egy helyes fiatalember megkérdezte:
– Melléd ülhetek?
– Hát persze.
Anikónak annyira megtetszett a fiú, hogy még cigarettával is megkínálta. Az elfogadta. Beszélgetni kezdtek. A fiú azt mondta a lánynak:
– Te olyan helyes vagy!
– Te is nekem!
S a két fiatal kellemes beszélgetésbe elegyedett. Hiába, korosztályon és fiatalságon belül az emberek megértik egymás nyelvét, még ha Anikó valóban nem teljesen normális is…
