Álmomban ültünk egy kórház előterében és vártunk arra anyámmal, hogy mondják végre a nevét. Fura volt, hogy szombaton volt a vizsgálat, de telefonban mondtak valamit arról, hogy az eredeti időpont almás, mert rossz a gép, úgyhogy menjünk szombaton, pár alkotó ugyan pihen, de a gép dolgozik. Én már feszült voltam, mindig az vagyok amúgy is ilyen vizsgálatok előtt, és a tét sem volt kicsi: a pár hónapja a kontroll MR-en észlelt kép romlott-e anyukám agyában. Ha nem, akkor vélelmezhetően csak a tavalyi operáció nyoma. Ha igen, akkor könnyen lehet, hogy a tüdőtumorból áttét. Álmomban féltem, hogy anya hamarosan átmegy a szivárványhídon és ezt megmondják, így önző gyerekként azt akartam, hogy egy másik szivárványhídon menjünk, a barátaimmal, akik már nagy tömegben várakoztak a város egy pontján, míg mi a kihalt kórház folyosóján harmadmagunkkal ültünk és én a papírt töltöttem épp, hogy gyógyszerallergia van-e. Aztán írtak a barátaim, hogy ők már itt, én meg vissza, hogy mi még nem. Öntött el az élet igazságtalanságába vetett hitem. Aztán hirtelen behívták, én addig kikaptam egy csomó idegentől egy szókirakós játékban, majd párat nyertem is, de kudarcfókuszomnak eleget téve a veszteségekre koncentráltam. Aztán telefonon összekaptam a gyerekkel és már egy buszon robogtunk, de nem tudtuk hova, mert a barátaim közben elindultak és utol akartam őket érni, rengetegen voltak, de mégis féltem, hogy nem találom őket és az anya rosszul lesz, nem bírja majd a gyaloglást meg a tömeget és a Marsra akartam menni, lehetőleg egyedül, kikapcsolt telefonnal. Aztán szólt a gyerek, hogy ne a Kálvinhoz menjek, mert nem arra jönnek a többiek, változás van, de akkor hova, el fog múlni mire odaérünk, vége lesz és ott fogok állni a retikülömben a CD-vel, amin a sorsom van megírva, azt adta a nő a kórházban, anyám agyi képével, de elemzést nem kaptunk még hozzá. És akkor leszálltunk az Astoriánál és a félelmem nem igazolódott be, mert ott volt szinte mindenki, aki meg nem, az azért, mert még el sem tudott indulni, akkora tömeg volt. És a kórház csendjéből, az unott és kiégett emberek közül, akik keserűen vizslatják a hibát és azt, ami tőlük elválaszt, egyszercsak ott voltunk egy vidám forgatagban, ahol mindenki mosolygott és elfogadott, és arra gondoltam, hogy ebben a világban a retikülömet addig a földig lehúzó sorsom sem olyan nehéz. Nagymamák, unokák, fiatalok, idősebbek jöttek mellettünk, idegenek szóltak egymáshoz, olyan fura volt, mert álmomban ott voltak a barátaim a színházból, meg a családom, meg az összes fontos barátom, az egyetemről a tanáraim, egy csomó munkatársam, hajléktalan emberek, a gyerek volt osztálytársának a szülei, szólt a zene, olyan emberek szerették és támogatták egymást abban a forgatagban, akiket soha nem láttam azelőtt egy helyen. Hogy a sokszínűség gyönyörködtető volt és nem határvonal vagy drótkerítés vagy négy fal közé zárt bélyeg. Később villamossíneken táncoltunk, de senkit nem zavart, mert nem tettünk kárt semmiben, csak hagytuk, hogy a szeretet vigye el a pálmát a gyűlölet helyett. Azt éreztem, hogy tényleg sínen vagyunk. A szürkéből a szivárvány minden színe lett. Anya is boldog volt és büszke.
Néha, ha rosszat álmodom, arra gondolok, hogy de jó, hogy csak álom volt. De most… most boldog vagyok, hogy nem álom volt. Hogy június 28-án álom volt veletek lenni a valóságban.
Pride.
Köszönöm.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
