Antal Boldizsár
Maladyipe 2.
Kethane („Együtt”)
részlet
B. kora reggel egy benzinkút mellett tért magához, miután a rosszul és csalódással végződő este után a haverja kirakta őt a víkendházukból. B. dühös volt és sértődött, de valamiféle vakmerő, önsorsrontó, rövidlátó elszántság hajtotta tovább élete talán legvégzetesebb hibája felé. Ezt akkor nyilván még nem tudhatta, de a mérlegelésnek, józan belátásnak teljes mértékben híján volt. Látni akarta a lányokat, főleg Szidit, mert az idősebbik, mint kiderült, már foglalt volt két alkalmi beszélgetőpartnerük közül, de mikor a csalódással végződött „bevásárlás” részleteit egyeztették, akkor egy talán még Szidinél is csábítóbb lány suhant el a periférikus látómezejében. Ő volt Szimonetta, akit Szidi fiatalabbik bátyja egy, a vörösiszap katasztrófa által sújtott, kevésbé ismert településről szöktetett meg, olyan veszélyesen szép volt a lány, keresték is később a rendőrök nem egyszer arrafelé. Szóval B. különféle szerektől másnapos fejében igéző szempárok, formás fenekek, csábító körvonalak keringtek, és egyelőre tudomást sem akart venni erősen kiszolgáltatott és elkeserítőnek is mondható helyzetéről, mert az otthonról beígért heti apanázs, a lakhatási támogatás, a blogger-alkotói flow vitték az agyát, meg nyilván a szülővárosából való kilakoltatás miatti neheztelés, harag és bosszúvágy robbanásveszélyes elegye tovább fűtötték ezt a már amúgy is túlhevült gépezetet.
B. megivott egy dupla kávét a közeli pékségben, és próbált mellette gyomorégésén is enyhíteni, aztán gyorsan kezdte felidézni magában a környéket, az utca nevét, ahol a lányokkal találkoztak. Az Árpád utca a helyközi-távolsági autóbusz-pályaudvartól nem messze esett, és hát B. még két évvel azelőtt, Volános korában irányított, olykor vezényelt is ebbe az elő-balatoni városkába buszokat a szülővárosából, vagy a forgalmi irodában fogadta a környékről oda érkező sofőröket. A pályaudvar környékén ezért sunyi módon rá is tört némi önsajnálat, kínzó elégedetlenség, hogy:
„Bassza meg, ha elülök a seggemen, és nem kezdek el pattogni, vakmerően variálgatni, majd feszegetni a határaimat, most már alsó hangon vezénylőtiszt, vagy akár forgalomvezető is lehetnék, mehetnék faluhelyre csajozni formaruhában, kirittyentve, öregapám büszke lenne rám, nem a legújabb keletű őrületeimtől megrettenve próbálna megszabadulni tőlem, faterom közbeiktatásával….Na, mindegy, most már ezzel kell főzni, majd itt belecsapok a lecsóba, találok itt bőven anyagot, inspirációt a következő bejegyzésekhez…” – próbálta nyugtatni magát, és a Kalifa nevű vízipipázó- pizzázó felé vette az irányt, mert a kissé homályos emlékei alapján arrafelé menet történt a nagy találkozás, melynek tartósan az utóhatása alatt volt. Mire az utca közepére ért, ahol a család lakott, Chajko, Szidi apja már messziről integetett neki, ugyanis gondosan, előre elkészített kalitkával várta már a madárkáját (chiriklyi). Kevesen tudják, nem látva a sokszor rövidlátó előítéletektől, hogy a romáknak valami ösztönös, hetedik érzék szintű alkalmazott pszichológiai érzéke van, úgy átlátnak az emberen, sőt a veséiig belelátnak, hogy az már ijesztő, nem is megdöbbentő. Chajko már messziről levette, ahogyan meglátta B.-t, gondterhelten cipelve a teletömött sporttáskáját a vállán, hogy itt valami nemcsak, hogy nem kerek, hanem hogy valami nem hétköznapi, nem teljesen észszerűen megfogható jelenség közeledik feléje, egy gazho dilo, bolond idegen, aki éppen önveszélyes alászállásainak és vakmerő expedícióinak idejét éli.
B. tisztelettel elegyes örömmel és megkönnyebbülve üdvözölte a házigazdát, előző napi sofőrjüket, aztán nem sokat kertelt, és előállt a kéréssel, hogy élne a meglebegtetett ajánlattal, és egy ideig, míg munkába nem áll, vagy ki nem találja, hogy merre és hogyan tovább, meghúzná magát abban a kiadó vendégszobában. Chajko persze már várt rá, behívta magukhoz, kávéval kínálta, majd a feleségével és legidősebb fiával együtt gondosan kifaggatták a hozzájuk betévedt vándort, hogy honnan, mi járatban, merre tovább és az egyéb, ilyenkor szokásos elővigyázatossági és ismerkedési kérdések. Mikor annyit kiszedtek B.-ből, hogy pénze, laptopja, Vodafox előfizetése és telefonja azért van, meg márkás ruhái, tehát nem csicskának szegődne el hozzájuk (a pajta már úgyis foglalt volt), cigányul könyvből tanult, nem a rendőrtiszti főiskolán – persze ettől függetlenül csak-csak előjött a „Shingalo san?” – kérdése B. egyre hosszabb és kacifántosabb ottléte során – meg hogy ha nem is nősülni, de csajozni szeretne, mert szerelemből is tanulta meg a lovári nyelvet, hogy szeretőjének imponáljon vele. Aztán persze, izé ő bizony tudja, már meg is tapasztalta, hogy tényleg két fokkal melegebb a romani mish, az a bizonyos, amire patikát is mondanak (csak nem mindegy, hogy metaforaként, vagy ok-okozati metonímiaként), meg tényleg, mintha egy kanál mézet is belecsöpögtettek volna, úgy rá tud kattanni az ember. (Mikor B. ehhez a pikáns részhez ért motivációi ismertetésében és terjengős, csapongó bemutatkozásában, Vrana, Chajko felesége egyre gyanakvóbban, de valami nehezen megragadható és vad, vágyakozással elegyes szemrehányással nézett rá, idegesen, de azért feljebb-feljebb húzogatva a szoknyáját.)
B. a pofavizit alatt még kitartott annál a tervénél, hogy idővel mindenképpen Keszthelyre áll tovább, de egyelőre abban maradtak alkalmi vendéglátóival, hogy közeleg augusztus huszadika és a hosszú hétvége, akkor úgyis halott minden, a nyár utórezdüléseképpen, akkor még a fű se nő, így azt a pár napot majd eltölti náluk. Megmutatják majd neki a város menő helyeit, sőt még a közeli, egykori szocialista bányavárosba is átruccannak majd, ahonnan a család az Árpád utcába költözött, mert ott jó és olcsó a strand, nem olyan méregdrága, mint a vár mellett épült wellness szálló, ahová cigányokat amúgy sem engednek be. Szóval jó lesz, nagy lesz minden, meg hogy igazából hagyjuk azt a vendégszobát, az kamm amúgy is foglalt már, szépen ott alszik náluk a házban, szorítanak neki helyet, és úgy direktbe nem is kell fizetni a szállásért, de ha már a piszkos anyagiak szóba jöttek, ugyan mutassa már meg, hogy akad valami a kástállóban, sok az éhes száj, épp majdnem kifogyott minden, kérik szépen ruccanjon már át a lányokkal a Coop-ba, meg a francia pékségbe pár szükséges dologért, meglássa jó tett helyébe jót várjon, és mire visszaérnek, addigra az őt továbbra is hol gyanakvóan, hol kívánatosan méregető háziasszony igazi jó lecsós tésztát meg cigány kenyeret, ahogy ők ott hívták bokolyit készít majd nekik. Hát jó, szívta egy kicsit a fogát B., akad még lóvé, meg hát nemsokára hétfő, jön a heti apanázs, zhastar ando magazino. A bevásárlás közben a lányok meg is mutattak neki több érdekes dolgot a városból, például a házuktól nem messze eső hamburgerezőt és sörözőt, ahol bikaerős helyben főzött sört lehetett kapni elvitelre is, igazán méltányos áron. (Később, ahogy a dolgok kezdtek eldurvulni arrafelé, ez lett B. egyik búfelejtője és menedéke az őt vendégül látó család egyre viharosabb és feszültebb mindennapjai elől.) A lányok megmutatták az iskolát, ahová a család legfiatalabb gyerekei Márkó és Melissza jártak, a dohányboltot, a hentesezőt, a Fő teret, a wellness szálló tulajdonosának extravagáns cukrászdáját, a sétálóutcát, a kínai boltot, és egyéb praktikus dolgokat. Séta közben összefutottak Dodival és Dájánával, ahogy a családban hívták őket, akik épp hazalátogatóban voltak Angliából, és egy jobbkormányos, sárga rendszámos, okosba intézett és hazahozott angol autóból, pátyivászló vurdonból üdvözölték őket, puccba vágva olasz ruhában, ahogy kell. Dodinak és Dájánának a kávébarna bőrük mellett valami keleties, nehezen megfogható beütése is volt az arcuknak, így a szigetországban hol „pakisztánoknak” hol arabnak nézték őket – persze a gerlepár mindkét tagjának a nyakát ujjnyi vastagságú aranylánc díszítette, és látszott rajtuk, hogy az olyan napjaikon még saját maguknak is elfelejtenek köszönni.
(…)
(A ciklus további részeit keresse weboldalunkon!)
****************
Darvasi László értékelése:
Nehéz, de tartalmas éjszaka után az elbeszélő ellátogatott egy cigány családhoz, hogy kvártélyt szerezzen magának valamennyi időre, és hogy – ha jól értem – újra találkozhasson a háztulajdonos lányával, Szidivel, aki az előző esti szeánszon erős hatást gyakorolt rá. Maradtak a hatást illetően gondolatai. Elképzelései. Volt inspirációja is. Az elbeszélő igazán nem szűkszavú, még a bőség zavarát is említeni lehetne. A háztulajdonosék előtt hosszan bemutatkozott az egzisztenciális körülményeit is elővezetve, melyek nem tűntek tragikusnak. Tartalmas bemutatkozás volt.
A szituáció lejegyzése végén volt egy zárójeles mondat. Így szólt:
„(Mikor B. ehhez a pikáns részhez ért motivációi ismertetésében és terjengős, csapongó bemutatkozásában, Vrana, Chajko felesége egyre gyanakvóbban, de valami nehezen megragadható és vad, vágyakozással elegyes szemrehányással nézett rá, idegesen, de azért feljebb-feljebb húzogatva a szoknyáját.)”
Nyugodt lelkiismerettel hasonlítsuk az írás gyakorlatát a toll vagy az ecset működéséhez. Ha így teszünk, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy vannak kócos ceruzarajz írások. Vannak karcok, karistolások, máskor pedig vízfestmények pasztelleznek a papírlapon, megint máskor nehéz festőecsettel falra kent szövegek beszélnek a szükségesről és a kikívánkozóról. De bizony még egy festőhenger tologatásához hasonlatosan is lehet életet elbeszélni. Az irodalmi szöveg varázsa végül is mindig az a pillanat, amikor a leírt szó dimenziót kap, és ebben a térbeli megjelenésben a történés filmszerűvé, láthatóvá, érzékivé válik. Nem akarnék nagyon messzire menni, úgyhogy rövidre zárom: csak annak a szövegszerűségnek van, lehet tragikuma, ami térbeliséggel bír, csak mert a tragikum helyet kíván.
Antal Boldizsár életrajzi ihletésű történései semmi esetre sem fogalmazások. Nem lejegyzések. Nem skiccek. A sokszereplős történés folyamatosan halad és lüktet, ereje és sodrása van. Magyar és cigány emberek elevenednek meg az egyik elbeszélésben, a másikban németek, románok és törökök, falvakat és városokat látunk, emlékek, betoldások és intuícióok villódznak egymásra. A jó szöveg mindig olyan erős önképviselet, melyhez az olvasója csatlakozni képes a fantáziája, az elvárásai, a meglepetésre kész szándékai szerint. Én csatlakoztam. Látom Antal Boldizsár szövegeinek belvilágát, de meg is történnek velem a mondatai. Én ennél többet egy szövegtől nem kívánhatok. Antal Boldizsár azért kapja az idei Fedél Nélkül-díj prózai elismerését, mert a történeteinek dimenziói, mélységei, regiszterei vannak, illetve valóságos írói képeségek működtetik őket. Amit megtesz némely mondatával, az tkp. tanulhatatlan, igazi írói művelet – lásd fentebb az idézetet. Egyetlen piciny szövegrészt emeltem ki a hosszú kínálatból, de a szerzőnek sok ilyen mondata és bekezdése van. Antal Boldizsár indázó, sokszavú történeteiben látok egy küzdelmes, bonyodalmas életet. Igazán regényt kívánó szövegekkel érkezett a plázsra.
Egyúttal kívánom a díjazottnak, hogy írja meg az életét.
Van mit elmesélnie, van miről írnia, és képes is rá, hogy megcsinálja.
