Miután fölkelt, hozzákezdett a dolgaihoz. Semmi nem volt halaszthatatlanul fontos, a megszokott séma szerint haladt. Ugyanolyan nap volt, mint a többi, semmivel nem különb, amikor mégis azt mondták neki, hogy az a nap különlegesebb lesz, csak legyintett rá, nem tulajdonított neki nagyobb figyelmet.
Talán épp ezért érte hidegzuhanyként a dolog, amikor az említett vendég mégis megérkezett. Ott volt hívatlanul, és ez ellen nem tehetett semmit. Beléhasított egy érzés, bizony, nem mindig jó az, ha az ember útjai keresztezik egymást, különösen akkor, ha azok ilyen mélyen teszik.
Ő sem örült neki, nagyon nem. Tudta mégis el kell, viselje, mert a felsőbb vezetés azt kívánta. Csupán egy leheletnyi dachoz volt joga, talán ahhoz sem igazán, ő mégis élt a lehetőséggel.
Az idő telt, s mi sem változott. Ha tehette nem maradt vele egy légtérben.
Dacolt hát, dacolt folyton.
Sok nap és hét eltelt így.
Aztán egyszer csak nem tudta kikerülni. Egyedül maradt vele. Nem szólt semmit, de talán az a másik megérzett valami hideget, valami taszítót a szemében, mert vigasztalhatatlanul sírni kezdett.
Ekkor eltört benne is valami, és meglátta a dolgok mögött a valódi igazságot. Megbánással a szemében odasietett, és istápolni kezdte a betolakodót.
Akkor ölelte magához először a kisöccsét.
