Fekszem a kórházi ágyon,
hófehér falak mindenütt,
mellettem haldokló barátom,
ne félj, szóltam, együtt megyünk.
Már várnak minket a túloldalon,
hiszen annyi évet leéltünk,
nincs boldog robbanás a balon,
mert az idő felfalta vérünk.
Vörös pofával peregnek a percek,
acsarkodik az a rohadt pillanat,
és akik előttünk itt hevertek,
ránk hagyták rémült álmukat.
Hiába húztak új lepedőt,
majd kínba gyűrt vitorlán szállunk,
a sarokba pókok szőnek szemfedőt,
de mi dühödten kirágjuk bábunk.
Menjünk úgy, ahogy születtünk,
meztelen, üvöltve a Világra,
szemünk szürke, s szűköl szügyünk,
ha majd ballagni kell a félhomályba.
2025 január, harmadik díj
