Kezdetben a fákon éltünk, soha nem látott bőségben. Ezidőtájt mindenki ott aludt, ahol elálmosodott, de senki sem volt hajléktalan. Nem voltak ingatlanügyletek sem. Sajnos hiába mondta a körzeti orvos:
„Fiam! Ne zabálj annyit, mert elhízol!”
Nem hallgattunk rá.
Végzetesen elhízott mindenki, eltörtek alattunk a gallyak, lepottyantunk a fáról. Irdatlan szaladgálás vette ekkor kezdetét. (A mai napig össze-vissza rohangászunk) Hol bennünket kergettek élelem gyanánt, hol mi kergettünk más élőlényeket élelem gyanánt. Zavaros idők voltak ezek. Mindenestre gyorsan lefogyott mindenki, ha időközben nem ették meg.
Mégse tudtunk visszamászni a fára, mert elfelejtettünk fára mászni. Ráadásul időközben az evolúciós létrán egy fokkal föntebb lévő majmok elfoglalták a helyünket. A Földhöz ragadtunk.
Egyszer aztán az egyik ősember elkezdett építkezni. Először csak egy kunyhót húzott fel. Mi lett belőle? Birtokon belülre került. Az összes többi pedig kívülre. Így azután nagyon sok lett a hajléktalan. De szép lassan ők is elkezdtek építeni, idővel már házakat is. Egyszer csak nem maradt több hajléktalan. Ez így is volt nagyon sokáig, egészen a legújabb korokig. Addig-addig fejlődött az emberiség, hogy újra kifejlesztette a hajléktalant. Csupán annyi lett a különbség, hogy az új fajta hajléktalan már nem az őserdőben kotorászott, hanem a nagyvárosok betonrengetegében. Szaporodni sem tudott, csak átváltozni, mint a rovarok. Be sem kellett bábozódnia, és a felnőttkor egy szakaszában szépen hajléktalanná alakult. De vannak, akik azt állítják, hogy ők genetikailag így vannak kódolva, akkor pedig ez is a szaporodás egy változata. A vita még nem dőlt el. Mindenesetre csecsemő formájú hajléktalanról nincs feljegyzés.
Az emberek, amikor elmennek otthonról, azt mondják róluk, hogy „házon kívül van”, amit néha ki is írnak. Ebből keletkezett a hajléktalan ember definíciója:
„Az olyan embert, aki folyamatosan házon kívül van, hajléktalannak nevezzük”
Jól megfigyelhető. Hogy korunk hajléktalanjai az utcára döntően egy válást követően kerülnek. Ezekben az esetekben kevés kivétellel a férj húzza a rövidebbet. A feleség a gyerekekkel házon belül marad. Ebből a matriarchális család modelljére következtethetünk. Az őskorban a válás fogalma ismeretlen volt, elsősorban a férj határozott fellépésének következtében. A vitás kérdésekben a férj világos állásfoglalása nyomatékául az asszonyt jól fejbe verte. Senki sem maradt (szem)fedél nélkül. Az az új keletű jelenség, hogy manapság már az asszonyok is előfordulnak az utcán, minden bizonnyal a feminista szervetek hathatós közreműködésének köszönhető. Őskori megfelelőjükről egyetlen lelet sem tanúskodik.
Nem találták még meg a magyarázatát annak a furcsa ténynek, hogy korunkban jóval több ház van, mint amannyi feltétlenül szükséges lenne, mégsem jut mindenkinek. Míg az őskorban pallérok házakat építettek a hajléktalanoknak, manapság pallérozott elmék ellátó rendszereket hoznak létre. Ennek az lehet a magyarázata, hogy házakat nem kellett építeni, mert vannak, az ellátórendszer viszont úgy kellett kialakítani. Senki sem meri megkockáztatni, hogy mi történne a hajléktalan emberrel, ha adnának neki hajlékot. Félő, hogy megszűnne az egzisztenciával a hajléktalan egzisztencia. Ezt a kockázatot pedig egyelőre senki sem vállalja fel. Ráadásul a hajléktalanok létezésének elbizonytalanodásával kétségessé válhat a még csak sarjadó egzisztenciával bíró ellátószervezetek működése. Mindezek tetejére a hajléktalan emberek nagy hányada meglehetősen bizalmatlan az ellátó rendszerrel szemben. Néhányan ezt úgy értelmezik, hogy a kialakult állapot tulajdonképpen jelentősen egyszerűsíti az ellátók helyzetét.
Míg az őskorban pallérok házakat építettek hajlék gyanánt, ma pallérozott elmék hajléktalan ellátó rendszereket létesítenek. Elgondolkodtató. Mindenesetre az őskori módszerek már egyszer sikeresen vizsgáztak.
Nem szabad a csavargó fogalmát azonosítani a hajléktalanéval, bár gyakran föllelhetőek ugyanazon helyszíneken. A külső jegyek is gyakran megtévesztőek. Egy hajléktalan ember szándékai ellenére kerül az utcára. Ellentétben a csöves csavargóval, aki számára az utca választott életforma.
Ha a tendenciákat tekintjük kitűnik, hogy az őskorban ugye a hajléktalanok száma folyamatosan, egészen a zéró állapotig fogyott. Jelenleg a hajléktalanok száma folyamatosan növekszik. Hova visz ez a tendencia? Áttörést fog-e jelenteni a hajléktalan emberek alkotta szervezetek megjelenése az ellátó rendszerben, mint aktív ellátók? Erre már bizonyos jelek utalnak, hiszen egy-egy ételosztáson már gyakran segítkeznek hajléktalan emberek. De erre utal bizonyos önsegélyező csoportok felbukkanása is. Ezt fejlődésként kell megélni?
Bizonyos csoportok viszont az életvitelszerű utcai lét ellen lépnek fel. Egyelőre alternatív ötletük nincs ugyan, de ha lesz? Születőben egy új hajléktalan létforma? Mert az ilyen irányú törekvésekben a hajléktalanság felszámolásáról nem esik szó.
Mindenesetre izgalmas kérdéseket feszeget a jövő. A válasz várat magára.
