Már közönyt üvölt bennem hiányod.
Elmúlásba szendereg az élet.
A létem – láthatod – szavakká lett,
csak a múlt vet rám árnyék-világot.
Téged suttognak a homokszemek.
A barkaág bársonya téged hív.
Vérző maszk bennem e pumpáló szív:
küzd, ráng – s én mindig hozzád tévedek.
Itt maradtál – virtuális üreg
a hétköznapok poros peremén.
Nincs vakolat, mivel betemetném
szemed. S ezt más sosem értheti meg.
