Elfáradtam. Orvos, pszichológus, hivatalos papírok, EKH-gyűlés vagy előadás, lektorálás, állásinterjúk, tesztek – betegen, lázasan, ibuprofent nyeldekelve kúszok be a darálóba minden reggel. Sok volt. Legalább ez az átkozott köhögés elmúlhatna már így 2 hónap után…
A hétvége mondjuk rendszerint szabad program. Most épp interjú lesz szombaton, rólam, bármiről, nincs megadott téma – megint összefoglalom az életem egy fogyasztható méretű kis blokkocskába; lássátok, ilyen csodabogár is van. De ez nem zavar, általában még egy kis önbizalom is rakódik rám, az utca szokásos sara helyett. (Nem tudom, hogy sikerül minden reggel valamilyen újabb, beazonosíthatatlan eredetű kosz-foltot elhelyezni a – persze moshatatlan – kabátomon; mint valami kiütés, úgy jönnek elő a semmiből…)
De a többi hétvégén elméletben azt csinálhatok, amit csak akarok. Elméletben csinálom is, ide-oda csapong az agyam, időutazik, múlt, jelen és jövő között – a gyakorlatban meg ülök a téren és odafagyok a padhoz. Részben azért, mert – pénz nélkül – hétvégén nincs hová menni, részben azért, mert ahová mégis mehetnék, ott már konzerv-szardíniaként rajzanak a „kollégák”, és részben azért, mert szolidáris vagyok ahhoz, aki nem tud menni: neki nincs tüdőszűrő, nincs taj-kártya, nincs bérlet, nincs járásra alkalmas bal láb. Ha én is ott hagyom, akkor beszélgetőtárs, kávé, cigi, de legtöbbször még ebéd sincs. Megosztom, amim van, és örülök ennek – altruizmusomért veregethetem a saját vállamat. Önző motiváció ez is, de legalább őszinte. A kaját, cigit, kávét amúgy sem bánom, ebben az átmeneti helyzetben hova takarékoskodjak ilyen filléres dolgokkal, csak a hideg az, ami kikészít.
Hideg a vacsora a szálláson, hideg az ágy, amibe fekszem, hideg a víz, amit a magammal vitt flaskából kortyolok, és hideg a szél, ami a sálamat tépi, miközben itt ülök a padon, a játszótér mellett. (Még a nappali melegedő is inkább „hidegedő” volt újabban, de most már legalább nem kell ott is fagyoskodni – technikai okok miatt már több mint egy hete zárva van…)
Sorstársam itt kapaszkodik a kabátjába mellettem. Hallgatag típus. Van, hogy órákon át meg sem szólal. A mozdulatlanság szobra. Főleg, ha elalszik – nem tudom, hogy csinálja, bár egyébként sem akarom eltanulni, félő, hogy ellopnák a táskáinkat, ha én is elszunnyadnék. Nem is baj, hogy alszik, mert ha ébren van, és beszél, főleg panaszkodik. Érthető, de fárasztó is ez a folytonos lajstrom az emberiség bűneiről. Kétségtelen, sok bajunk van azzal a pár összeférhetetlen jómadárral, akiket felemleget, de – megoldás híján – csak annyit ér el vele, hogy akkor is rajtuk bosszankodunk, amikor ott sincsenek.
Olvasnék, de túl hideg van, hogy a kezemet előhúzzam a zsebemből. Legalább a sapkám a fejemen maradhat – nem bírtam rávenni magam, hogy a fagypont körüli zuhanyzóban hajat mossak, így nem látszik, hogy milyen szalmakazal van a kobakomon – halmozottan hátrányos hajzatú vagyok…
Elfáradtam. Még jó, hogy csak egy hét múlva kezdek az új munkahelyemen – persze inkognitóban, lakcím nélküli valóságomat takargatva; addigra nyilván friss leszek és fiatalos, eltűnik a szorongás, betegeskedés, éhség és fáradtság, csak munka kell, mert az mindent megold, mondják az okosok. A hajléktalanok el vannak kényeztetve, hallottam nemrég, hát ja, én is olyan jól ülök itt a reggeli 3 fokban.
De nem akarok panaszkodni. Nekem van esélyem kimászni ebből. Kutya nehéz lesz, és nem megy majd két perc alatt, de menni fog. Csak egy dolgot kell – legalábbis átmenetileg – feladnom hozzá. Az önzetlenséget. Segítsen most valaki más. Én átadom a helyet a padon. És közben pocsékul érzem magam – ésszel értem, hogy nem kéne, de az ember nem ésszel érez. Na mindegy, a lényeg, hogy túlélem valahogy.
Muszáj, mert sok mondandóm van, és egyelőre nem hallja senki, kevés helyre jut el a hangom. Ennek változnia kell. Ez motivál.
Elfáradtam – de még nem adtam fel.
