A következő reggel, nyilván a hajnalba nyúlt sárvári dorbézolás és kiruccanás miatt, később és nehezebben indult, de Chajko, miután alaposan kialudta magát, begyújtatott magának már-már rituálisan egy sodort cigarettát B.-vel a kávé mellé, és el is kérte a telefonját, hogy elkezdje leszervezni a következő napokat, és hogy hírül adja a nagy eseményt. (Ekkorra már B. telefonja és Vodafox előfizetése is a közösbe került, ahogy a heti apanázsának is egyre nagyobb százaléka…) Chajko és B. is nagy kávésok voltak, a reggeli közös kávézásaiknak mindig megvolt a bizalmas rituáléjuk, legtöbbször akkor merültek fel, és kerültek megvitatásra a fontosabb napi teendők is. B. pedzegette is Chajkónak, hogy ha már olyan, finoman szólva olasz hóbortja van, akkor vegyenek valahonnan Lavazza kávét, mert az menő, igazi jó olasz, jobb, mint a Segafredo – „Lavazza!! hmm –, csillant fel Chajko szeme – na ennek utánajárunk, ez lesz a Papa kávéja, majd ilyet fogsz nekem a börtönbe is beküldeni!” Ezután Chajko megragadta a bashadót és igazi, keleties, cirkalmas, udvariassági körökkel, jókívánságokkal indított monológban (Baxtalyi detehara te del a drago sunto Del, the zhutil tuke e sunto Maria chaladoske kethane, te phir po rup, po somnakaj… – járj aranyon és ezüstön, ez már B-nek is sok volt, mintha a török szultán, vagy a perzsa sah udvarában lennénk, mosolygott magában, a Kelet, az kelet….) tudatta Amandáékkal éppen, hogy a Szidikének komoly kérője akadt, esküvő lesz, itt van mellettem muro zhamutro, a vőm, aki magyar, de jobban tud cigányul, mint a Gyémiék… .sattara,sattara,sattara…. Chajkónak nem kellett a szomszédba menni cirkalmas nagymonológokért, rögtönzött drámákért és nagyjelenetekért, de legalább nem az ment a telefonban, mint az első esték egyikén, hogy (…) „az Olasz Tökölön van az intenzíven”, meg hasonlók, amiket jobb nem hallani, nemhogy asszisztálni hozzá. B. az ilyen nagymonológokat is hallva vette észre, hogy a kezdeti tankönyv-ízű mondatfűzéseihez és magyaros akcentusához furcsa vagy hibás ragozásához képest mennyit fejlődött a lovár nyelvtudása. Elég volt később már Armandónak, vagy Szidinek annyit mondania élőben, vagy telefonban, hogy: „Romanes te vorbi!”, B. már váltott is magyarról lovárra. Amikor az ember tanul valamit, abban is veszi észre, hogy mélyül, rögzül a tudása, hogy már tud játszani, viccelődni a tananyaggal, B. pedig vicceket, mondókákat gyártott, főleg mikor kis Márkóval játszott:
Te xal o beng tyo kar, lechosa, xumeresa! ’Egye meg az ördög a f@szodat lecsós tésztával!’ – kiáltott fel B., mikor már kezdett telítődni, sőt frusztrálódni a sokadalomtól, az intimszféra és a csend, valamint a kiszámíthatóság hiányától, az őrlődő ismétlődésektől, a makacsul visszatérő ízektől, a károgástól és jajveszékeléstől, az anyja szigorú rendmániáját is kenterbe verő, szegény körülményeket kompenzálni akaró makacs pedantériától stb. Mikor kis Dumpi ezt meghallotta, hát fetrengve visított a röhögéstől, vagy inkább hangosan kacagott, aztán mind a szülei, de főleg a mámi, dermedten hűltek le, mikor a shavoro izgatottan ismételgette nekik, mit tanult a Hasszántól (ez lett végül B. belsős neve a családban, főleg a blogger nickje, isztambuli élményei, keleties arca és kecskeszakálla, valamint a későbbi, tűzoltásnak bizonyuló pécsi portyája után)…
Szidinek és a ház többi női lakójának pedig a megismerkedésükkor mondott:
Jekh, duj, trin, shtar …. muro kar-féle pajzán mondóka továbbköltésével szerzett kényes pillanatokat:
Oxto, ijja, desh, bish:
Puter avri tyiri mish!
– főleg mikor kis Dumpi és a szomszéd gyerekek kórusban visították. (B. ilyenkor valamilyen elégedettséggel elegyes elégtételt érzett, és jókat flesselt magában) Talán azért is alakult ez így, mert B. kisgyerekeknek való mondókákkal, mesékkel és versekkel teli nyelvkönyvből kezdte tanulni a nyelvet (Sityu romanes! volt a címe, az első kötete végül Józsefvárosban, míg a második kötete Pécs, akkor még rossz hírű környék hírében álló Balokány negyedében landolt…), és hát emellett bizony voltak dolgok, amire nem akadt, csak magyar vagy román szó a mindennapi használatban, így B., megcsillantva balkáni tanulmányait, a fagyira és a jégkrémre egy kevéssé ismert, de annál különlegesebb balkáni nyelvből kölcsönözve bevezette az akullóre/akullorö szót családi használatban például.
Amellett, hogy Chajko zöld utat adott az esküvőnek, felesége minden morgása és legidősebb fia, Csabika értetlenkedése ellenére, nyilván nem volt minden elboronálva, mert egyrészt B.-nek is be kellett jelentenie a szüleinek a nagy eseményt (akkor kezdtek elborulni a dolgok, mikor ez megtörtént), valamint a tágabban értelmezett családot háttérből irányító máminak is ki kellett mondania az Áment. (És a családnak minden Mária-kép, nyakban hordott rózsafüzér, olaszos hóbortok és manírok és egyebek ellenére nyilván emésztgetnie kellett, hogy nem katolikus templomban lesz az esküvő, azt B. már az elején makacsul kikötötte, főleg az antiklerikális blogbejegyzésére gondolva, mert a rakló valami furcsa reformált, izé, nem otrodosz, vagy ortodox, hanem abba a furcsa khangeribe/templomba jár (így próbálták leszoktatni a kábítóról), ahol nincsenek képek meg szobrok, meg rashajica, (milyet derült Armando a B. által képzett szón), vagyis papnő van…)
Chajko már hosszasan veszekedett, egyezkedett, egyeztetett telefonon korábban hol az anyjával, hol a testvérével, hol Dajanáékkal Szidiéket illetően, de B.-nek ilyenkor mindig ki kellett mennie az udvarra, mert hiába a nyelvváltás, úgy is értett mindent (beásul meg csak a szomszédasszony tudott, aki egyszer egy igét küldött B.-nek Pál apostol leveleiből, mert ő sem misére vagy szent liturgiára járt…). B. ilyenkor inkább átment a közeli hamburgerező-sörözőbe és elsörözgetett, vagyis próbálta a helyben főzött, bikaerős sört élvezni, egészen addig, míg Armando utána nem ment, vagy Szidiék oda nem somfordáltak hozzá egy kis vacsorapótlékot kérni tőle.
- érezte, hogy elég komoly felfordulást és vitákat okozott a családban, kiderült, hogy Szidit másnak szánták, és hát az apanázsa, sőt később a biztosnak tűnő családi háttere kockáztatásával kellett bizonyítania, hogy kiérdemelte a lány kezét (Pujarica san? – kérdezte ilyenkor néha Sziditől B., de tudta és érezte, hogy Szidinek nem lenne ellenére a dolog, csak ő még kevesebbet ért ebből az egészből, mint ő…). Szóval B.-nek hol emelnie, hol tartania kellett a tétet, ami az amúgy is lerongyolódófélben levő idegeit eléggé igénybe vette, és néha bizony már szókimondó, erős dühkitörések is jöttek, vagy inkább fakadtak ki belőle, amivel dermedtséget és értetlenséget, néha már-már megbotránkozást okozott a családban.
Mámi bizalmát és egyetértését nem volt egyszerű kiérdemelni, eleve az sem volt könnyű menet, hogy vizsgáztatásra kerülhessen nála az ember. Aztán végül mégis eljött a nagy nap, átjött mámi, hajlandó volt B.-vel tényleg komolyan szóba állni, mégpedig úgy, hogy szépen „meggyóntatta” B.-t, ahogy kell, hol oda-vissza forgatta, hol felkérdezte, de úgy, hogy B. még a legkeményebb egyetemi vizsgáin, szigorlatain sem élt át hasonlót… Mámi bizony kiszedte belőle még azt is, hogy B. találkozott Farkas Rozival (az apja híres költő és művész volt) Orosházán, aki a kocsmában elcsábította, majd három napig a melegágyában tartotta őt, aztán tette csak fel a pesti buszra. Tőle tanulta, hogy lassan kell beszélni a nyelvet, nem hadarni, meg hogy kik is azok a sátoros cigányok (cerharo rom), akikről az egyik elveszett ószövetségi törzs elmélete is született… (B. el is mosolyodott, mert eszébe jutott az a jelenet, ahogy a közös sörözés közben Rozi felhívta a fiát, és számonkérőleg kérdezte fel, hogy „Kinek a picsáját nyalod?” – Kaski mish chares? Próbált B. a háttérben imponálni, de Rozi zavartan és idegesen csendre intette alkalmi udvarlóját, nehogy a nagy fia mindenféle idegen férfihangokat halljon körülötte… de nyilván ezt inkább megtartotta magának.) B. ezzel bedobta a jolly jokerét a közösbe, de már nem maradt vele hatás nélkül. Mámi ezután a konyhába vezette B.-t, és rámutatott az általa korábban csak vakarónak, vagy bodagnak ismert cigány kenyérre, amire B. már vágta is rá a helybeli dialektus szerinti megfelelőjét, hogy: bokolyi. Mámi elégedetten bólintott, „Na jól van, ma én főzök neked!” – aztán, csak hogy az ösztönös, vagy nem könyvből tanult pszichológiai érzék bizonyságot nyerjen, a háttérben felhangzott az a szám, ami a családi zenei kedves repertoárból talán a legjobban tetszett B.-nek, a Romano telepo, Margó semmivel és senkivel össze nem téveszthető hangján. Pala mande voj rovel ’ő utánam sírdogál’ – csípett el egy szövegfoszlányt magának B. az őt utána még hosszú éven át is szíven ütő számból.
Telepen B. életében először két évvel azelőtt járt, Ivánban, ahová csak Volánosként, nyilván nem formaruhában mert lemerészkedni, mert faluhelyen, főleg olyan környéken, ahol nem volt vasút, akkoriban még megvolt a respektje és sajátos vonzereje a fehér-bordó-kék Volános gúnyának. Meg hát B. előtte és utána is közelebbi ismeretséget kötött az oda valósi, szülővárosa helyközi-távolsági pályaudvarán „dolgozó” rossz lányokkal, akik el is hívták őt cigánybálba, ahová végül szerencséjére nem ment el, mert csúnya verekedéssé, majdnem késeléssé fajult ott a túlfűtött hangulat, és hatósági intézkedés vetett véget az alaposan eszkalálódott eseményeknek. B. végül egy echte barcelonai, Nou Camp stadion melletti szuvenírboltból kapott Messi mezben merészkedett le Ivánba, ahol a fél Kápolna utcát meghívta a Cibak kocsmájában, majdnem ráröppentek, aztán a pujákkal is focizott egy jót többek között. A második teleplátogatása már meredekebb környéken, majdnem red alert zone-ban történt, Belső Somogyban, Lengyeltótiban, ahová a Volános nagyapjával látogattak el, egyéb megyei helyszíneket is érintve, egy kis családtörténeti időutazásra: meglátogatták a dédszülők sírját a megyeszékhelyen, aztán az egykori györöki családi ház helyét, a látrányi református templomot, ahová jegyző dédapja hintón vitte a gyerekeit nagypéntekeken, az utcát, ahonnan elvitték az Ebenschützéket, és persze a nagypapa esztergályos és sakkmester öccsét, akinél Tótiban aludtak. B. ekkor már beszélt valamit lovárul, megismerkedett a rehabon nyolckerbeli, békési és fehérvári romákkal, akiktől elég sokat tanult, (sőt még roma napot is szerveztek közösen, tyúkpörkölttel, túrós tésztával, vakaróval) így elmerészkedett a Kossuth utcába, a temető mellé (pasha murmunci – nem is értette hirtelen B., mert akkor már tapasztalatból tudta, hogy a legtöbb roma fél a temetőtől), a falu legrosszabb hírű környékére – el is sápadt Dusi néni, a háziasszonyuk, mikor megtudta, hogy B. hová merészkedett el – ahol megdicsérte az egyik öreg roma fehér lovát (Sjukar parno graszt!), és a helybeli fiatalok egyből a „Trubul tuke shej? – kérdéssel indítottak nála.
Lement a Hasszán száma, előkerült a bosnyák folklórból megismert Hasszanaginica, Hasszán aga feleségének elő-balatoni alakmása is, majd mámi és Armandó az udvarra vezették B.-t. Rámutattak egy üres székre, ahonnan az utcáról a sorra érkező forgalmat lehetett figyelni és ellenőrizni, és leültették:
„Besh tele, kodo-j tyiro than ando chalado! (ande familija, ahogy B. inkább szerette mondani) ’Most akkor fütyülős leszek, mint a Kalányos Muki az araboknál Pécsen?’ – morfondírozott B. de érezte, hogy ott akkor valami komoly és visszavonhatatlan történik. Este mámi, Dodi és Dajana kiadós bulit szerveztek a nagy esemény tiszteletére, ahol B.-nek még mámit is meg kellett táncoltatnia, hiába szabadkozott, hogy ő az iskolabál nyitótáncán angolkeringőzött utoljára táncpartnerrel, bő tíz éve, azóta csak partyban, egyedül, vicsorogva, befeszülve, nem számított, a szokás az szokás, tanulta meg egy életre.
2024 augusztus, első díj
