Addig szorítom a szívem, míg megszakad,
de lelkem erősebb és maradandóbb, mint a fém;
tudva, hogy feladni a harcot nem szabad,
míg újra és újra elkomorodom én.
Magamba szállva aggodalmas tekintettel,
mint Petőfi, tüzet érezve véremben;
kérve, hogy a reményt tőlem még ne vedd el,
hogy el azt ne is hajítsd félbetépetten.
Hiszen mindennek van vége és határa,
száz és ezer púpot hordva a hátamon;
készülve az újabb és újabb csatára,
tudva, vállat azért sem szabad rántanom.
Felsegítve a földről, hogyha elesnél,
mint aki zokogna, de mégis felnevet;
többnek érezve magam, minden Demosthenesnél,
el nem feledve hitemet és elvemet.
Nem is értve, a sors minket mért büntet,
nézve csak királyunkat, milyen meztelen;
próbálva őrizni függetlenségünket,
hogy árúba azt ne kelljen eresztenem.
Mint akit sokan a pokolba kívánnak,
nem értve, bátorságomnak mi a titka;
maradva erősnek, bátornak, szilárdnak,
a szájukat csak szidalmazásomra nyitva.
Ha a fájdalom is szivárog vérembe,
nem is tudva, a mondandómmal mit kezdesz,
melyben a magam bajával nem érem be,
tudva, a költő sorsa mindig is ez lesz.
Úgy mutatva magam elszántnak és vadnak,
hogy rólam le ne mondj, és hogy rám ne legyints;
kit szülei nem hiába taníttattak,
kiknek gondja rám már sok esztendeje nincs.
Mint akinek a hazája a mindene,
minek az elárulásáért okoltam
már sokakat, hogy mielőtt magához intene
az Isten, ne lássam azt még nagyobb nyomorban.
Mint aki veled szomjazik és éhezik,
nézve csak, hogyan éljenzik a sok száz vak;
ki a senkiket is mindenné teszik,
kik víg héjaként csak tovább lakomáznak.
Kikben csak sötétebbnél sötétebb hit van,
kiknek nem is számítanak a holttestek;
terpeszkedve csak gőgös palotáikban,
remélve, hogy megszámlálva sosem lesznek
napjaik, kik el már annyi reményt vettek
tőlem, a meséiket már rég kinőve;
kik dicsérni maguk sosem szerénykednek,
míg én várok csak a boldogabb időre.
Nézve, hogy egyet, hogy értenek az ezrek,
kiknek nem is számít, mint csalnak és lopnak;
áldva azokat, kik kezükbe még lantot vesznek,
ha nem is tekintik őket lángoszlopnak.
Azt gondolva ugatnak csak, de nem harapnak,
kik tisztán látják jövődet és jelened;
akik mellől el egyre többen maradnak,
kiknek szemében a hazugság egyre szemtelenebb.
Hiába hirdetik: a fantázia szebb
a valóságnál, akiknek vörös szőnyeg
jut, rajta saját magukat cáfolva meg,
szánva meg a kétségbeesetten tengőket.
Nézve, hogy félre minket, mennyi vak vezet,
kiknek semmi sem szent és semmi sem drága;
kik trónjukon Istenként foglalnak helyet,
nem is vágyva a szellem napvilágára.
Őrzőjeként életednek és hitednek,
kiknek nincs büszkesége és nincs értéke;
kik meg csak a bólogatásodért fizetnek,
vagy taszítanak egész a föld mélyébe.
Nem is tudva, mi lesz veled, mi lesz velem,
nevetve a sok hazug és hamis párton;
próbálva őrizni komoly természetem,
még ha a kardom ki egyedül is rántom.
Ki az ünneplőmet százszor is kimostam,
ellenségként hiába is állnak elébem;
kérdezve az eget, hogy a magyar mi mostan,
állva a gyász és gyalázat, fekete mezében.
Szorítva szívem, mi megszakadni nem mer,
remélve, hogy félre a költőt nem értetted;
itt, hol a lelkemet is szégyenlenem kell,
kitől ne várj ennél többet, ennél szebbet.
