Mindig is repülni szeretett volna. Nem csak az álmaiban, hiszen ott gyakran élt eme hóbortjának. Igaziból is szárnyalni akart. Az égre kelni, házak között körözni, mindenkit aprónak és nevetségesen jelentéktelennek látni. Kinevetni a nyüzsgő, forgó embereket, akik mind szaladnak valahonnan valahová valamiért. Nem akar egy lenni a tömegben. Nem akart függni semmitől és senkitől. Egyszer önmaga akart lenni. Aminek született: szabadnak. Meg akarta érinteni a csillagokat, a holdat, a fák csúcsára ülni, toronyra telepedni, templom tetején ücsörögni, és csak nézni, nézelődni, senkitől sem zavartatva. Idővel persze biztos felfigyelne rá valaki, és elkezdene mutogatni, kiabálni, segítséget hívni. Persze csak ha venné bárki is a fáradságot, hogy feltekint egy pillanatra. De nem úgy néz ki, bárki is ügyet vetne arra, hogy valaki egy ház tetején üldögél, és esze ágában sincs lekecmeregni. Persze lehet, hogy azért, mert vasárnap délután volt, és a hétköznapi forgalomnak nyoma sem volt. Egy két párocska ténfergett csak a közeli parkban, kéz a kézben andalogva, csókot váltva, nevetgélve, élvezve a nyár utolsó napjait. Egy-két idősebb úr és hölgy kutyát sétáltatott, de semmi különös. A levegő alig mozdult. Egy két kisebb szellő kapott lábra, de nem félt egy pillanatra sem hogy leesne, mert szárnyak nélkül is tud repülni, és nem adja meg azt az örömet senkinek, hogy lássa őt szétkenődni a földön. Egy két fiatal bicikliző srác látta őt, meg is álltak a nagy hajtásban, de csak legyintettek rá, hogy ez sem normális, de hát, ha neki ez a szórakozása és a hétvégi kikapcsolódása, akkor ők nem fogják idecsődíteni a szüleiket vagy a rendőrséget, tűzoltókat. Egye meg a fene, ott, ahol van. Legyen meg az az öröme, hogy ott legyen, ahol van. Nem gondolkozott senki azon, hogy miként került oda, hogy mit akar tulajdonképpen. Nem is kiabált, hogy ő most pedig a mélybe veti magát, nem követelőzött, nem zsarolt senkit semmivel, nem tartott a karjaiban egy kisgyermeket, csak ült, vagy néha felállt, széttárni kezeit.
Az épület, melynek tetején megtelepedett, csendesnek tűnt. Délutáni pihenő volt. Ő is lefeküdt a többiekkel, még váltott is néhány szót a közvetlen mellette fekvő társával, teljesen lényegtelen dolgokról. Mindenben igazat adtak egymásnak, majd miután lassan mindenkit elnyomott az álom, ő egy artista ügyességével kereket oldott, és meg sem állt a tetőig. Ennyi erővel le is léphetett volna, de ugyan hová ment volna. Tudta, hogyan surranhat ki a szobából a folyosóra, onnan a hátsó kijárathoz és onnan a tetőre. Nem jelentett különösebb gondot. Egy pillanatra ugyan megijedt, mert egy férfi jött, de még az utolsó pillanatban be tudott lépni a vécébe. Igaz, a nőibe, de nem kellett tartani attól, hogy valaki kilép az egyik fülkéből és sikolyban tör fel, hiszen ha tartózkodott is volna bárki a mosdóban, ismerték és szerették a hölgyek, hogy finom legyek. És megesett nem egy ízben, hogy éppen itt tette pár delikvensét a magáévá. Tudták ezt a többiek is, de tartották a szájukat.
Nem akartak bajba keveredni, és maflást kapni, hiszen boxoló volt sokáig, nem is az utolsó vonalból való, de egy sérülés miatt kettébe tört a karrierje. És ebbe bolondult, hülyült bele. Amúgy is félőrültre verték, de a sérülés végképp betett neki. Agresszív lett a ringen kívül is, ütött, akit ért.
Egyik pillanatban még a haverokkal beszélgetett, a másikban már belekötött az élő fába is. Szerencséjére az Isten nem verte meg sem feleséggel, sem gyermekkel, mert biztos végez velük idő előtt. A házban mind gyakrabban rúgta be a lépcsőház kapuját.
Egy idő után már nem is jött ki az üveges, és a lakók sem erőltették a dolgot. Az anyja hívta ki a rendőrséget, minekutána már nem bírta elviselni fia egyáltalán nem vicces dolgait. Már meglett férfi volt, de órákon át képes volt papírsárkányokat gyártani, és a falu határában boldogan eregetni őket. A gyerekek irigyelték. A szülők pedig tartottak tőle, és távol tartották volna tőle a gyerekeket, mert amúgy sem volt jó híre. És jobb a nyugalom, ahogy ők tartották. Úgy szaladgált, mintha fizettek volna neki ezért. Nevetett, és szemlátomást örömét lelte ebben a játékban.
Még négy éves sem volt, mikor elhatározta, hogy repülős lesz, vagy szuperhős, aki szárnyakra kap. Történt, hogy cirkuszba mentek, és kijövet egy lufiárusba botlottak, aki csodaszép mintás luffancsokat árult. Az édesapja vett is neki egyet, de nem telt el két perc és a gázzal telitett gömb kiszökött az ujjai közül és egy kört leírva előtte az égre szökkent. Kapott még egyet, amit a csuklójára kötözött az édesanyja, de mire a házukhoz értek, már ügyesen kibogozta a csomót, és boldogan engedte útjára a kis lufit. Ne éljen rabságban szegény. Elnézte, amíg a felhők hasáig szállt a lufi, és csak utána szaladt be a házba.
Innentől kezdve álmodott egyre gyakrabban a súlytalanságról, a csillagos égről, hogy szárnyai nőnek, és minden este kiröppen az ablakon. Egyszer majdnem a nyakát is törte, mert félálomban egyszerűen kilépett a szobája párkányára és elrugaszkodott, mintha csak egy fejest akart volna ugrani az éjszakába. Szerencséjére a ház mögötti kis bokorra esett, és megúszta pár karcolással.
De nem keseredett el, nem lankadt az érdeklődése a repülés iránt.
Bújta a könyveket, a képregényeket, és a tévében is nagy előszeretettel nézte a madarakról szóló dokumentumfilmeket.
Biztos volt benne, hogy előző életében madár volt, tűz- vagy jégmadár, ezt még nem akarta eldönteni.
Sokáig várt erre a pillanatra, de elérkezettnek érezte az alkalmat, hogy mindenkinek megmutassa a tudományát.
Egy idő után hiányozni kezdett, előbb a társainak, utána az ápolóknak.
Lázas keresésbe fogtak, de mivel nem találták az épület egy eldugott zugában sem, a kertben folytatódott a kutatás. Megnézték a közeli kilátóban is, ahova gyakran ellátogatott, a fák tetejére is vetettek egy két pillantást, de sehol nem akadtak a nyomára. Kiabáltak, de a füle botját sem mozgatta.
Már máshol járt. A gondolataiba merülve várta a megfelelő széljárást, hogy végre a szárnyai alá kapjon, és huss, viszontlátásra mindenkinek. Ámuljatok ti halandók, ti földhöz ragadt emberkék. Megmutatom én nektek.
Egy kisebb csoport össze gyűlt már alatta, volt, aki tapsolt, volt, aki idegesen a kezeit tördelte, hogy mit csinál ez az ütődött. Könyörögtek neki, hogy ne csinálja, másszon le.
Mondták, hogy nincs semmi baj, nem kap büntetést, amiért az ebédjét a földre borította, és egy két szelet parizert a tévére vágott a társalgóban.
A társai csodálattal néztek föl rá, nagyot nőtt a szemükben. A tetőn még senki sem járt. A padláson már igen, a poros könyvek és pókok között, de ez most valami más volt.
Kigombolta a hófehér ruháját, és a mélybe vetette magát. Csapkodott ugyan, de nem működött az elképzelése. Ugyan a fehér ruha szétgombolva egy pillanatra szárnyak benyomását keltették, de félholtan csuklott össze a bejárati ajtó előtt.
Nem halt meg, de nem sok hiányzott.
A gyengélkedőbe fektették, de sok reményt nem fűztek a felépüléséhez.
Egy este, mikor elcsendesedett az épület, barátja, akivel korábban annyiszor beszélgettek nőkről és sportról, kisettenkedett a teremből, és besurrant hozzá. Senki más nem volt a gyéren bebútorozott és ütött-kopott szobában, csak ők ketten.
Barátja csak szuszogott, néha érthetetlen szavakat motyogott.
Az ágyra mászott, két lábát szétvetette barátja mellén, a párnát kihúzta a feje alól, és mintha csak megigazította volna, felrázta, majd vadul szorítani kezdte a barátja fejére, aki párszor rúgott a lábaival, majd kinyúlt, mint egy béka. Vége lett, mint a botnak.
Mikor megtalálták, és a két ökölbe szorított kezét kifeszítették, döbbenten látták, hogy a jobbjában egy fel nem fújt lufit szorongatott, egy fehér madzaggal.
