Vaskohászat, tanárképzés, újságírás, antropológia, nem tűnik egyenes útnak a Pro Cultura Székelykeresztúr és a Magyar Kultúra Lovagja díjakig, – egy lépést hátrálva, mégis az. Szente B. Leventével az élet kanyarjairól, magyarságról, művészetről, felelősségvállalásról beszélgettünk.
Rendkívül sokszínű ember, aki rengeteg mindent csinál – költő, újságíró, könyvtáros, antropológia és néprajz szakos hallgató, szerkesztő, riporter – hogyan telik egy napja, hogyan szakít időt ennyi mindenre?
Azt is mondhatnám, hogy amikor alszom, akkor is dolgozom. Szeretem, amit csinálok, szeretek minden olyasmivel foglalkozni, amiről úgy hiszem, hogy valamelyest mindannyiunknak segít. Minden egyes este úgy fekszem le, hogy a számomra kedves és igen fontos dolgokra, eseményekre és történésekre koncentrálok, amikkel tulajdonképpen mindig is szerettem foglalkozni. Egészen pontosan kérdésekre keresek válaszokat, állandó jelleggel. Hihetetlen, de eképpen mintha befolyásolnám az álmaim, hiszen amiket elgondolok, azok megjelennek az álmaimban, így ébredés után rögtön válaszokat kapok. Hogy miképpen segítek ezzel az embereken? Hiszem, hogy a szép gondolatok, a múltbeli vagy jelenkori eseménysorozatok fontos pillanatait jelenítem meg – sokszor állítanak meg, hogy szeretik olvasni, amit írok, hogy mintha a szájukból vettem volna ki a szót… Ez nagyon jó érzés, ezért megéri csinálni. Nemigen szeretek magamról beszélni, zavarban is vagyok ilyenkor. Mit is mondhatnék? Igyekszem helytállni mindenhol, ahogyan csak lehetséges, a magam tökéletlen mivoltában úgy jelen lenni, hogy engem alig vegyenek észre, de amit csinálok, ha látszólag nem is oly fontos napjaink nehézségekkel teli világában, azzal egy pici pluszt tudjak adni. Valódi szerepünk az igazi emberség. A hit és a tudás kiegészíti egymást, ebben kellene élnünk, az ősök általi tiszteletteljes hagyományokban, szeretetben és elfogadásban. Az a dolgom, hogy egyensúlyt teremtsek munkáimmal, még ha morzsányit is.
Miből merít ihletet? Mely helyszínek, emberek, kapcsolatok, témák mozgatják meg leginkább, miből születnek a versek?
Nem azzal a szándékkal mondom, hogy szajkózzam a számomra nagy embereket, de akkor is szebben fejezte ki, mint én talán tenném, szóval Kányádi Sándor, földim szavai jutnak eszembe nagy tisztelettel, amikor a Noé bárkája felé című versében azt mondja: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent./ A szavakat is. Egyetlen szó,/ egy tájszó se maradjon kint./ Semmi sem fölösleges.” Mintha ebben nőttem volna fel, mintha egy másmilyen világra való felkészülés őrzője, krónikása lennék, ezt érzem magamról. S hát ezen vagyok lelkiismeretesen versben, a néprajzi kutatások területén, de leírok mindent, ami mozog, ami egy gesztus, amit érzek, amit látok, hallok, ami felém jön, ami mások szívében, lelkében ott mocorog. Ez számomra az elme melódiája, a szavak nélküli tisztelet, a fényárnyékban született és egy életen át küzdő ember rezdülése, az, hogy milyenek vagyunk, hogy a jó és a rossz között miként és miért, meddig ténfereg még becsapott lelkünk kérdéseinkkel… Nem könnyű megérteni kanyarokkal teli életem, az alázattal és a tanult viselkedésmintákkal. De szívvel és lélekkel megáldottként a belső énnek – olykor szabályokat is felrúgva a változásért – a befogadást sosem szabad elutasítania. Azt hiszem, ez vagyok én. Innen jönnek, s mennek verseim, megszületnek, útra kelnek, vándorolnak tovább, akár a garabonciás legény.
Meseregénye és verses-mesés kötete is napvilágot látott már. Mennyiben más gyerekeknek írni, mint felnőtteknek? Mi ösztönözte arra, hogy hozzájuk is szóljon?
Nem könnyű gyermekeknek írni, de úgy hiszem, ott van bennem még az a kisgyermek, az a kíváncsi és állandóan kérdező, a világra rácsodálkozó pajtásom. Így könnyebb volt megírni, bebarangolni egykori tájakat, felidézni olyan emlékeket, amelyeket sajnálatosan, amint látom, a mai gyermekek többsége nemcsak, hogy nem élhet meg, de már nem is érdekli, mi veszi körül.
A gyermekeknek nem lehet hazudni. És rögtön leszögezném, soha is nem szabad! Nem szabad becsapni őket. Őszintének kell lennünk, nem lehajolni hozzájuk, hanem együtt lenni úgy és ott, amiben éppen adott a hely, a történet, a játék, az ölelés, a szeretet, az útbaigazítás a miértek felé. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a felnőttirodalomban már szabad a hazudozás. Nem, csupán azt, hogy mi felnőttek igencsak agyonbonyolítjuk az életünket… És csodálkozunk, hogy azon apró mozaikdarabkákban végül is az önmagunk által választott be- és kilégzések, verejtékünk, a sírás, nevetés, az örökös békétlenségünk van benne. Csodálkozunk, és el nem ismernénk önnön hibáinkat, mindig, mindenkor mások a hibásak, csak mi nem, ahelyett, hogy néha megállnánk egy pillanatra, hogy olyan tisztán nézzünk szembe magunkkal, miként a gyermekek.
Családjával Székelykeresztúron, Erdélyben él. Hogyan befolyásolja életét és műveit a kisebbségi létezés? Mit jelent Ön számára romániai magyarnak lenni?
Furcsa dolog, létezik is, meg nem is a kisebbség. Ha irodalmi vonatkozásban beszélünk erről, akkor azt kell mondanom, semmiféle kisebbségi létezés nincsen. Egyszerűen jót és nagyot kell alkotni. Úgy kell megszólítani az embert, hogy legyen az a világ bármely sarkában, akármely nemzethez tartozzon, legyen szegény, gazdag, kicsi vagy nagy, mind érezze, értse azt. Legfőképpen azt, hogy róluk, nekik szól.
1979 óta élek Székelykeresztúron, azért költöztünk ide, hogy magyar nyelven tanulhassunk húgommal, szüleim munkahely szempontjából is ezt a kisvárost választották, legközelebb a nagyszülői falvakhoz, és mert ez volt és jelenleg is ez a legmagyarabb, akarom mondani a legszékelyebb város. Tudom, milyen az elesettség, az egyedüllét, mi a szorongás, milyen az utcákon lenni, habár ezt leginkább magyarországi munkakeresésem okán tapasztaltam meg néhány éves kalandozásom alatt, hogy megkeressem azt a kis pénzt, amivel felvételizni szerettem volna.
Az embernek rendelkeznie kell egy a vele hozott tartással, egy szellemiekben gazdag, nyitott és elfogadó feltarisznyálással, különben amikor első alkalommal elbotlik, lehet, hogy mindennek vége. Örülök, hogy egy szem drága fiam is örökölte ezt az együttérzést, a végtelen jóságot, a tenni akarást. A munka, a szeretet, a békés életmód azt hiszem, hogy jó útitárs lesz életében. Azonban nálunk Erdélyben, az élni akarás ellehetetlenítése révén egyre nehezebb fenntartani ezt az életmódot. Az emberhez méltó körülmények egyre jobban sérülnek, csak máról holnapra él az ember, így nem csodálkozom, hogy egyre többen arra a döntésre jutottak, hogy külföldre költöznek. Ebben a korban, ahol betegség, háború, folyamatos stressz és bizonytalanság van, ez nem emberhez méltó létezés. Némi kétkedéssel, majdnem bosszankodással hallom, olvasom azokat a melldöngető kijelentéseket, miszerint „büszke vagyok, hogy magyar vagyok” – meg kell mondanom, ennél butább dolgot nehezen tudok elképzelni. Most akkor, aki hottentotta, inuit, orosz, kazah, s akármi is legyen, ugyebár mind ezt mondja. És akkor mi van?! Arra büszke lehet bárki, hogy melyik nemzethez tartozik, milyen kultúrát képvisel, legyen is, ezt így kell, de könyörgöm, amely pillanatban ezt hőbörögve, melldöngetve jelentgetik ki a politikusok, akkor ez nem más, mint széthúzás, uszítás, rasszizmus, s a fene tudja, mi. Szégyellem magam, hogy bár nem ezt tanultuk, nem erre teremtettünk, ezt kell eltűrnünk, mert ugyebár békére törekszünk, vagy mi… Verseimben elsősorban, mint hű krónikása jelen korunknak jegyzem érzéseit a mának, a ma emberének. Hadd legyen útmutatója, legyen lenyomata e kornak, hadd tanuljon az eljövendő nemzedék, mit kell, kikerüljön.
Van-e társadalmi felelőssége a művészeknek? Van-e olyan téma, amivel minden alkotónak foglalkoznia kell, vagy inkább a l’art pour l’art-ban hisz?
Mindkettőt vallom. Hiszem, hogy a művészetnek felelősségteljesen, őszintén, tisztán kell megmutatkoznia. Ezért az alkotónak pontosan olyan nagy felelőssége van, mint amikor gyermeket nevel. A demokráciára, holmi szabadságra hivatkoznak ilyenkor sokan. Erre azt tudom mondani, hogy a szabadság nem az, amikor bármit megtehetek és meg is teszem rögtön. Az a szabadság, amikor megtehetek valamit, de ezért, vagy azért nem teszem.
A díjaimat nemigen emlegetem, de talán közük van a felelősséghez. Hogy átrendeződne bármi is bennem, nem hinném, azonban, akár egy kisgyermeknek, jólesik az elismerés. Eszköz, a munkára való további sarkallás. A több mint 25-30 év irodalmi és más tevékenységem elismeréseképpen idén megkaptam a Magyar Kultúra Lovagja címet. Bocsássanak meg, nem dicsekedni akarok. Augusztus elején Székelykeresztúr nekem adományozta a Pro Cultura díjat. Higgyék el nekem, bármilyen jól is esik, hogy „valakik” gondoltak rám a jelöléssel, legszívesebben elbújtam volna munkáim mögé. Nem szeretek semmiféle felhajtást, ha rólam van szó. Nagy tisztelettel hiszem, érzem, hogy néha egy megállj kell! Hogy a felelősség arra is vonatkozik, hogy meg kell köszönni, fejet kell hajtani a nagyszerű emberek előtt, egy ország előtt, és két szívdobbanásnyi ideig szemébe kell nézni az embereknek. Ennél nagyobb hála, köszönet, tisztelet nincsen. És utána ismét folytatni azt, amit elkezdett az ember, a lehető legnagyobb tudásával, reményekkel, tervekkel, hitével: az embert szolgálni.
Melyek azok a fő értékek, amelyek mentén törekszik élni az életét?
Hogy megmaradjak embernek. Hogy az Istenben való hitemben csak erősebb lehessek, hogy szeretetet tudjak adni. Hogy alkotásaim révén egy-egy jó gondolatot továbbadhassak. Dolgozni, írni, dolgozni.
szerző: Bencsik Panna
fotó: Petre Attila
