Ne ítélj, nem tudod, mily terhet hord a másik,
egy arc mögött hány megtört álom fázik.
A bírálat zúz, mint vihar ereje faágon,
de meglátod, visszahull majd saját válladon.
Minden ember az életben más utakat jár,
mit arcokon látsz, sokszor szívszorító magány.
Ki elbotlik, hidd el, az nem mindig bűnös,
az ösvénye, min lépdelt, volt tán rögös.
Figyeld inkább csendben, érző, nyitott lelkeddel,
menj közel, simogasd őt megértő kezekkel.
Egy gúnyoló tett fájó falakat húz fel,
az irgalom, mi szívek közt hidakat emel.
