Ülnénk a Duna-parton,
dinnyehéjak helyett már csak szemét
úszik a hullámokon.
Néznénk egymást,
furcsán, idegenül, ismeretlen-ismerősen.
Ismerjük mindketten a vasút
és a pszichiátria történetét.
Ő meghalt, én túléltem.
Nem tudom, melyikünk a szerencsésebb.
Ő nagy költő lett, én lélegzem.
Ismerjük mindketten a szegénység gyötrő szégyenét,
a magányt, mely mindenhonnan fenekedik.
Ő akkor még érzett,
nekem már elkopott a szívem. Túl sokáig reméltem.
Ismerem magamban és másokban a szörnyeket.
Ilyennek bárki minket minek teremtett?
Elmúltam harminckét éves,
s nekem van ételem.
Életem? Ugyan.
Magam sem értem, mi ez a vak akarat, ami még hajt.
Közöny zokog a szívemben – rég bezárult, megfagyott.
Az Örök Nő ostoba álom.
Gyengédség? Ugyan.
Már kétségbeesetten nevetni sem tudok.
Ő halott.
De én még élő vagyok?
