„…
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.”
Petőfi Sándor
behódoltak a semmik, a szóközök,
a sorok között, ahogy redőny csapódik,
izzó réssé szűkülnek gyávult üzenetek,
a rejtőzködők, a dekódoltak.
vagy nincs az se már, hullunk a múltig,
a hallgatókig, a lehallgatókig,
a kéz a papírra visszahullik.
a vers, a szavak szűkölő súgása untat.
a hatalom metszi nyígó szavunkat:
mi volna, mi az íráson múlik?
hová veszíttetjük napra-nap magunkat?
időnk lejár: a végső némaságig múlik.
