Bika vagyok. Föld jegyű. Ez nálam annyiban mutatkozik meg, hogy céklafüggő vagyok és jó függő módjára felkutatom a föld alól is a céklát, ha elfogyott itthon a muníció. A földíz miatt eszem, tudom menő lenne valami egészséges motivációt iderittyenteni, de nem, sajnos engem nem az antioxidánsok mozgatnak, hanem a számban elterülő pinceíz, ezért az élményért csinálom az egészet, ettől néz ki e sorok írása közben is úgy a szám, mint egy vérfarkasé a horrorfilmek csúcsjelenetében. Igyekszem tudatosan élni, de a már említett bikaságom miatt (hedonizmus, szem-szájnak ingere, akció felirat a cipőboltban…etc.) az én áldozatokkal és lemondásokkal telezokogott tudatos létezésem, illetve annak minősége, az másoknál a kiindulópont a tudatos létezés felé. Szóval dolgom van még ezzel, de a kitartás és a célra szegezett tekintet általában eredményt hoz, erre gondolok legalábbis, amikor harcol bennem a carpe diem meg az oké, carpe diem, csak lassan nem lesz hol élni a mának érzés. És akkor visszarakom a polcra a felesleges árut, nem veszek új telefont amíg működik a régi, hiába jobb a fotó funkciója és tudnám szebben lefotózni vele a virágokat meg bogarakat. Hiszen ezzel nyírom ki tulajdonképpen őket. Igyekszem, na. Tényleg.
Egy pécsi reggelen télen a két napindító kávém között pörgettem a facebookot, amikor feldobta Rakonczay Gábort, aki előtte pár nappal indult neki hetedszer az óceánnak, egy akkora lélekvesztőben, mint a kanapé, ahol a kávémmal ültem. Beszippantott. Visszaolvastam a hajónaplóját az addig eltelt napokról és onnantól naprakészen követtem az embert, akinél nagyobb haverságban kevesen lehetnek a Földdel. Elképzelni nem tudom, hogy én, aki a 2 méteres vízben már szűkölve néz a partra és inkább eszem egy lángost, mit kezdenék az alattam 5 km mély víz és körülöttem több ezer km-re senki és semmi érzéssel. Arra jutottam, hogy az érzés fojtogatóságába vagy a vízbe, de valamibe belefulladnék. Mindemellett irigyeltem, a szó jó értelmében. Ez aztán tényleg mély önismereti út, nincs pardon, hogy bocs, mégsem akarom. Ezt tolni kell, konkrétan a létezésért.
Tegnap ért célba, élőben követtem, persze a kanapémról, de valamit átmozdított bennem, nem tudom tagadni. Rájöttem – és nem akarok sem Coelho, sem valaki hasonló tortadarával meghintett, zsíroskenyér minőségű megmondóember lenni, hogy magasztosabb és eladhatóbb legyen a legegyszerűbb dolog is –, hogy a jó értelemben vett létezéshez csupán ennyi is elég. Kititrálni az alázat-, akarat-, környezet-énelegyet és hasítani. És akkor minden megvan. Nem luxusút, de megéri és még túlélni is megtanulunk, egy óceánjáró emeletén nem biztos. Nem kizárt, de a valóságot beengedni hosszú távon célravezetőbb.
A valóság pedig az, hogy csesszük szét azt, amink van. Ne tegyük. Könnyen mondom? Hát nem, nagyon nem, erről vallottam fentebb.
Szociális munkásként sok olyan sorssal találkozom, ahol a kényszer megadja a környezettudatosság minden kellékét. Nem ez a cél és ne ilyen áron tanuljuk meg, bár esküszöm, tanítani hívnék hajléktalan embereket iskolákba, hogy alapvetően mik hiányoznak nekik az életükből. Nem a legújabb teló, cipő, divatos ruha lennének a dobogón. Hanem az emberi kapcsolatok, a kanapé, ahol ugyan telefonon nézzük, ahogy valaki épp átszeli az óceánt, de aztán megosztjuk élőszóban a hírt azzal, akit a földön a legjobban.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
