Titokban felveszem gyerekruhámat,
újra az a kócos kis szőke leszek,
drótfüles szemüvegbe futva,
s a régi Váci út köveire az eső pereg.
Olyan csendesen, mintha szememből folyna,
mitől a bazaltkövek megtisztulnak,
ott lomha villamosok csattogó kerekein,
egy új világ, új zenéi szólnak.
Ott volt az iskolám a Váci út ötvenhétben,
ott sodortak magukkal a hatvanas évek,
próbáltak ránevelni a jóra, az igazra,
kezem fogva vezettek, mutatva, hogy kell majd éljek.
Tízen öt év gyerekként, ennyit engedett az élet,
mert szegény sorsúnak nem ehető a játék,
valahogy azon a nyáron a sors vasmarkába fogott,
s csak nézte, hogy izzó billoga az életnek rám ég.
