A harangzúgás mélységébe rejtelek.
Nélküled-csöndbe hull a ki nem mondott szó.
Hiába fednek mesterséges rejtjelek,
lépted szívdobbanásomban számolható.
Kergetek álmot, s lelket kínzó perceket
– szívembe duzzadnak, mint áradó folyó.
Lelkembe temetem hangtalan éneked,
hogy higgyem: csak feledni s elfogadni jó.
Álmaimban gyakran látlak és kérdelek:
– Ugye a békesség selyme tapintható?
Mosolyod utánam kacsint, s mint kisgyerek,
úgy kacagsz – összevegyül álom és való.
Körbe-körbe futnak a megfakult képek,
keringnek veled, s még hallom, mi hallható.
Nélküled lenni mégis, örökké félek.
A Csöndeket nem hagyja élni semmi szó.
