Enter password!
Enter password!
Enter password!
A kurzor egyenletesen és vérforraló együgyűséggel villog az apró négyzetben. Are you a robot? No, I’m not a fucking robot, te istencsapása. Igen, kijelöltem a biciklis négyzeteket. Ha csak negyed centit lóg át a másik négyzetbe azt is ki kell jelölni? Nem kellett. Enter password!
Faszom! Felkapom a vizet és teljes erőből földhöz vágom a Mecsek gyomorteás bögrét. Most minden tocsog a Mecsek gyomorteában. A négyzet és az anyátok kínja is ezzel a rohadék robottal meg a biciklissel együtt.
Csak aludni szeretnék. Mondjuk nem csak 2-3 órát, hanem többet. Mint amennyit a virtuális biciklis szokott. Ki lehet ez a biciklis? Tudja, hogy ő van a képen, amivel a fél emberiséget szívatják? Biztos egészséges, kiegyensúlyozott és bizakodó lélek. Remegek és szédülök a fáradtságtól, de olyan dühös vagyok, mint egy kurzorral bosszantott biciklista. Mi? Miről beszélek? Igen, elmúltam 18. Kurva régen. Mi ez a sok lábát felhúzó dagadt háziasszony? A hasuk hurkákba gyűrődik, a lábuk a nyakukban és még a rondán szőrös pinájuk is dagadt. Hogy kerültem erre az oldalra? És ki néz ilyen tocsakos szörnyeket?
Aludnom kell. Muszáj. Pulzus 128. A hetedik Xanax sem segít. Fulladok. Pillanatokra eltűnik a világ, és amikor visszajön, azt kívánom, ne jöjjön vissza, inkább dögöljön meg. A pinás háziasszonyokkal, biciklisekkel és password-ökkel együtt. És főleg a robotokkal. Azokkal együtt is nagyon rohadjon meg.
Nyolcadik, kilencedik, tizedik Xanax. Semmi. Tizenegy, tizenkettő … húsz. Semmi. A helyzet magaslatán vagyok. Éber és koncentrált. Mint egy baltás barbár fosztogatás előtt. Mint egy hegyes tiszta kurzor.
Nincs itthon cigi. Faszom, három perce még volt egy dobozzal. Megpróbálom elszívni az iqos töltetet de majdnem behányok.
Elindulok a dohánybolt felé. Remélem, arra indulok. Remélem, hogy fel vagyok öltözve. Remélem fürödtem a héten.
– Jól tetszik lenni? – kérdezi az öregúr a kutyával.
– Persze, nem tetszik tudni hol a dohánybolt?
– A földön tetszik ülni – mondja. Tényleg. A pad mellett ülök, pont az orvosi rendelőnél a beton sakkasztalok mellett.
Bekísér az orvoshoz.
– Nem érvényes a TAJ kártyája – mondja az orvos és olyan megvetéssel néz, mint én a pinás háziasszonyokat meg a biciklist.
Elé tolom a papírt: Önnek nincs tartozása a NAV egészségbiztosítás felé. Mindenhova magammal hordom a papírt, mert ki tudja … Nem győzi meg. Pedig a tartozás három éve volt.
– Mi ez a cirkusz az öngyilkossággal?
– Nem. Csak aludni akartam… – nem hisz nekem. Gyűlöl. A társadalom bűzlő szemétdombján ékeskedő zöld döglégy vagyok.
A toxikológián a mellettem levő ágyon egy meztelen néni fekszik kikötözve. Szívszaggatóan sovány, mint egy kutyatetem az autópálya mentén. A csontjai sziklás hegyláncba rendeződnek. Nehéz az infúzió miatt, de odaküzdöm magam és betakarom a vékony, rongyos lepedővel.
Nyugtalanul dobálom magam az ágyon. Még mindig nincs cigim.
Kihúzom az infúziót, hátul kötős hálóingben, mezítláb lesétálok a lépcsőn, ki a kapun, el a Tv-t néző portás mellett és dohányboltot keresek.
Kiszolgálnak. Meglepő. Biztos más is szökik. Kávé, cigi, Xanax – most már minden barátom velem van. Így jobb.
A fültágítós ápolófiú rezzenéstelen arccal teszi vissza az infúziót.
L taxival jön értem. Várni kell a papírokra. L átölel és elalszik mellettem a kórházi ágyon.
– Keljen fel onnan – üvölti a főnővér – ez nem egy kupleráj.
– Érvényes a TAJ kártyája – mondja az orvos.
– Tudom. Csak a sakkasztalok melletti orvos nem tudja.
– Mi?
– Semmi. Hazamehetek?
L berak a taxiba. Ingerült. Hányingerem van, lehúzom az ablakot.
De legalább van cigim.
