Gyurkó Szilvia jogász, gyermekjogi szakember. Több mint két évtizede foglalkozik gyermekjogokkal, a gyerekbántalmazás megelőzésével és annak hatékony kezelésével. 2016-ban alapította a Hintalovon Gyermekjogi Alapítványt, amelynek gyermekjogi, gyermekvédelmi és gyermekrészvételi programjai mára itthon és külföldön is elismertek. Rendszeresen publikál szakmai anyagokat tudományos folyóiratokban, valamint gyermekjogi érzékenyítő cikkeket. Szilvivel arról beszélgettünk, mit jelent ma Magyarországon gyereknek, különösen lánygyereknek lenni, milyen kockázatokkal és egyenlőtlenségekkel szembesül, aki most nő fel és milyen szerepe van a közpolitikának abban, hogy minden gyerek azzá a felnőtté válhasson, akinek született.
Az első kérdésem az lenne, hogy életed során, bármelyik szakaszát nézzük, voltak-e példaképeid? Voltak-e olyan nők, akikre felnéztél? Ha igen, kik voltak ők, és miért? És most van-e jelenleg ilyen?
Vidéki lány vagyok, Békéscsabán születtem, ott is jártam gimnáziumba. A hetvenes évek vége, a nyolcvanas években a vidéki női lét azért nagyon más volt, mint most. Ha azt képzelem magam elé, hogy milyen női szerepeket láttam, hogy milyen nők, ha úgy tetszik, erős vagy példamutató nők vettek körül, az nagyon más, mint amit ma elképzelek a saját lányomnak, vagy mint amilyen mintákat a fiatalabb kollégáim számára kívánok vagy amilyen mintákat látok körülöttük. Sokkal több hozzáférésük van inspiráló történetekhez a világ bármelyik tájáról, hogy hogyan lehet önmagukért kiállni, hogyan lehet fontos dolgokat képviselni, hogy lehet a női létezést a maga teljességében a saját döntéseikkel és szabadságunkkal megélni, amibe beletartozik mindenféle dimenziója annak, hogy valaki nő. Az én gyerekkoromban ez meglehetősen limitált volt. Akkor alapvetően az volt a minta, hogy felelj meg a szabályoknak, felelj meg a kereteknek, és bízz abban, hogy nem történik túl nagy dráma. Azt hiszem, ez volt a mottó, amit a környezetemben a nők képviseltek.
Így nekem a női szerepmintáim inkább a könyvekből jöttek. Nagyon sokat olvastam, ma is próbálok sokat olvasni, és az ott megjelenő női alakok sokat adtak, világokat nyitottak ki előttem. Például Zola Nanája, vagy az Anna Karenina, persze ezek drámai szerepek voltak. Vagy az Egri csillagok Vicuskája, én az a gyerek voltam, aki imádta az Egri csillagokat. Ezek a figurák valami alternatívát mutattak ahhoz képest, amit a hús-vér valóságban látni lehetett.
És jelenleg van nő az életedből, akire felnézel?
Hú… hát a lányomra nagyon. Huszonkét éves, és egészen elképesztő látni, ahogyan éli az életét, ahogyan viszonyul a saját lehetőségeihez nőként, hogyan viszonyul a világhoz, ahogyan felelősséget vállal. Nagyon érzékeny szociálisan, nagyon fontos neki, hogy mindenkinek ugyanolyan életesélyei legyenek, vagy hogy egyáltalán legyen szemünk arra, hogy itt, a fővárosban, és a minket körülvevő nehezebb élethelyzetek mellett ne menjünk el, hanem álljunk meg, és nézzünk rájuk. Én nagyon sokat tanulok tőle, és nagyon-nagyon nagy szeretettel, kíváncsisággal és elismeréssel figyelem, ahogyan ő meg a barátai, a kortársai viszik az életüket, és próbálnak a saját eszközeikkel segítséget nyújtani. Számomra ő abszolút példakép. Nagyon-nagyon szerencsés vagyok.
Csodálatos, hogy a lányodban találsz inspirációt, ez egy nagyon szép kapcsolódás. És hogy látod most 2026-ban itt Magyarországon a nők, az anyák és a lánygyerekek helyzetét?
Azt gondolom, hogy nagyon nem könnyű, lánygyereknek lenni Magyarországon, de gyereknek lenni önmagában is egy nagyon sok szempontból összetett helyzet. Azt szoktuk mondani itt a Hintalovonnál, ami nagyon megrendítő dolog, hogy Magyarországon egy gyerek legfontosabb adata az irányítószám, azaz hogy hova születik és hogy ebből mennyi minden következik. Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, és minőségi oktatáshoz elérhetősége, és a gyerekvédelmi és szociális ellátórendszer minősége, a megtartó háló ereje, az életlehetőségek, sőt, az a képesség, hogy azzá a felnőtté válhasson, akinek született, Magyarországon nagyon sokszor azon múlik, hogy hova érkezel. A születéskori helyzet egy olyan árnyékot vett a gyerekre, amiből sokan nem tudnak kilépni, és legnagyobb eséllyel ugyanazt a mintát termelik újra, amiben a szüleik éltek.
Az én életemben például nagy szerencse volt, hogy elkaptam a rendszerváltást. Akkor voltam kiskamasz, és az azt követő időszak nagyon sok ajtót nyitott meg előttem úgy, hogy a szüleim nyolc általánost végeztek, ipari tanulók voltak, én mégis első generációs értelmiségiként egyetemre járhattam, majd további képzésekre is. Azt gondolom, ma erre sokkal kevesebb lehetőség van, mint a kilencvenes években, a társadalmi mobilitás lelassult, ami minden gyereket fenyeget, de a lánygyerekeket különösen.
Vannak nagyon elgondolkodtató statisztikai adatok is. A tinédzserterhességek aránya Magyarországon még mindig magas, és ebben a korcsoportban a művi terhességmegszakítások aránya is az. Ez nagyon egyértelműen utal arra, hogy nincs megfelelő minőségű szexuális edukáció. A családtervezés, a fogalmazásgátlással kapcsolatos kérdések szegénységi kérdések is, tehát nemcsak menstruációs szegénység létezik, hanem a megbízható fogalmazásgátló eszközök az ára olyan magas, hogy sokak számára egyszerűen nem elérhető a megbízható védekezés.
Azt gondolom, hogy a lánygyerekek helyzete az leképezi a társadalmi mobilitási viszonyokat. Ahogy a világ minden táján, ez Magyarországon sincs másképp. Én ma sokkal nagyobb aggodalommal szemlélem az, hogy milyen életesélyei, milyen mobilitási lehetőségei vannak a gyerekeknek, különösen a lányoknak, mint mondjuk tizenöt-húsz évvel ezelőtt. A szűkülő életpályák, a kiüresedő szociális megtartó hálózatok komoly veszélyfaktorok. Bennem van egy nagy adag együttérzés, meg féltés, leginkább féltés a lánygyerekek felé. Szerintem nagyon fontos erről nyíltan beszélni: Magyarországon ma nem azonosak az életesélyei egy lánynak és egy fiúnak.
Ha jól értem, bizonyos szempontból a rendszerváltáshoz képest ma még nehezebb helyzetben van egy lány. A jelenben milyen döntések vagy az elmúlt évek milyen folyamatai befolyásolják ezt? Mik azok a közpolitikai irányok, amelyek miatt a lányok kevésbé tudnak társadalmilag mobilissá válni?
Egyrészt azt látom, hogy vannak elmulasztott döntések, amelyek most ütnek vissza. Amikor még nem a Hintalovonnál dolgoztam, hanem nagy nemzetközi szervezeteknél, a lánygyerekek helyzetének egyik legfontosabb indikátora mindig az volt, hogy egyenlő-e az oktatáshoz való hozzáférésük. Vannak olyan kultúrák és vallási közösségek, ahol nagyon komoly kérdés, hogy a lányok egyáltalán részt vehetnek-e az oktatásban, hogy létezik-e gyerekházasság, hogy mennyire elfogadott a korai gyermekvállalás, hogyan áll a családtervezés és a fogamzásgátlás ügye. Ezek mind összefüggő, komplex tényezők.
Magyarországon jogszabályi szinten egyenlőség van a fiúk meg lányok között, mégis azt látjuk, hogy az elmulasztott intervenciók a hatása erősen érződik. Például az oktatási rendszeren belül milyen a lányoknak a megítélése? Nyitottak-e számukra bizonyos életpályák, mondjuk a mérnöki, reáltantárgyakhoz kapcsolódó irányok? Kapnak-e elegendő támogatást ahhoz, hogy ezeket válasszák vagy inkább a társadalmilag sajnos alacsonyabb presztízsű szociális, segítő, gondoskodó szektorok felé terelik őket? Van-e lehetőségük diverz módon jelen lenni magasabb státuszú pozíciókban is?
A másik kérdés a gyerekvállalás és a pályaorientáció összeegyeztethetősége. Vannak-e olyan támogatási formák, amelyek a férfiakat is ösztönzik arra, hogy otthon maradjanak a gyerekkel? Ha visszatérek az eredeti kérdésre, hogy milyen közpolitikák miatt „tokosodik be” ez a helyzet, és válik struktúrálissá, alapvetően az oktatási rendszer állapotát, ésa támogatási formák szempontjait mondanám. A nőkkel kapcsolatos megerősítő közpolitikák fókusza nem a pályaválasztás, a karrier vagy a társadalmi mobilitás, hanem a gyerekvállalás és a családtervezés. Ezzel önmagában nem lenne semmi baj, ha közben a munkaerőpiacon is kellő támogatást adnának. A bölcsődei férőhelyek alacsony száma, a részmunkaidő és a távmuka lehetőségek korlátozottsága, illetve az apai szerepvállalás ösztönzésének gyengesége miatt ez nem valósul meg, ami szerintem egyébként az alacsony gyerekvállalási számokban is megmutatkozik.
Szerettem volna még egy kicsit a lányok és a nők biztonságáról kérdezni. Te is nő vagy, és ahogy említetted, van egy már kirepülő nagylányod. Biztos emlékszel arra az időszakra, amikor elment bulizni este valahová, és aggódtál, hogyan fog hazajönni. Vagy akár saját élményként: amikor éjszaka mész haza, figyelsz, hátranézel, nem hallgatsz zenét… Neked ezzel kapcsolatban mi a tapasztalatod?
Ha jól értem, a kérdés arra vonatkozik, mennyire biztonságos ez a világ a lánygyerekek számára. Nekem a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélés a szakterületem, és azt kell mondanom, hogy nagyon magas a kockázata annak, hogy egy lánygyerek ilyen visszaélés áldozatává válik. Ugyanakkor nagyon fontos látni, hogy ma Magyarországon, és ez nem magyar sajátosság, hanem világszerte így van, a lánygyerekek számára a legveszélyesebb hely nem az utca vagy a közterület, hanem a saját otthonuk, a saját családjuk, illetve azok a felnőttek, akikkel egyébként bizalmi kapcsolatban vannak. Az emberek fejében él egy kép, hogy a gyereket az őszi sötétben, edzés után hazafelé, a bokor mögül előugró ismeretlen bántja. A valóság ezzel szemben az, hogy a legnagyobb eséllyel egy olyan felnőtt követ el visszaélést, akit éppen a szülő enged be a gyerek életébe.
Nekem nem volt ilyen élményem, a nyolcvanas években vidéken azért más volt a közeg és hogy más volt a kockázati szint. A lányom már Budapesten nőtt fel, a hozzáférése azokhoz a helyzetekhez vagy szerekhez, amik veszélyesek összehasonlíthatatlan, az elmúlt huszonhat év, az ebben biztos, hogy radikális változást idézett elő.
Azt gondolom, hogy soha nem a félelem volt az, ami a gyerekeket megvédte, hanem az, ha tudták, hogy számíthatnak a felnőttekre, ha vannak körülöttük olyan bizalmi felnőttek, akikkel lehet beszélni. Bennem is volt félelem és féltés. Abban találtam meg a nyugalmamat, és azért próbáltam a lehető legtöbbet tenni, hogy a lányom mindig úgy érezze, hogy nem tud olyan történni, amiről ne lehetne beszélni, és hogy nincs olyan helyzet, amiben ne lehetne valamilyen változást vagy fejlődést elérni. Teljesen rendben van, hogy a saját életében vannak titkai, történetei, amiket nem oszt meg a szüleivel, ez szerintem a világ legtermészetesebb dolga, viszont, ha valami feszíti, és azt érzi, hogy patthelyzetbe került, akkor merjen segítséget kérni, legyen valaki, akivel ezt meg tudja osztani.
A Hintalovon Alapítványnál is azért dolgozunk, hogy ez a kockázat a lehető legkisebb legyen, hogy a szülök és más felelős felnőttek a legtöbb támogatást kapják ahhoz, hogy ebben jól tudjanak ott lenni a gyerekeik mellett. Ezzel együtt van bennem egy hálaérzet, hogy a saját életemben meg ez nem volt közvetlenül jelen, és hogy a saját gyerekem kapcsán nekem egy ilyen szűk, szűkebb dimenzióját kellett megélnem.
Említetted, hogy te vidéken voltál gyerek, a lányod pedig Budapesten nőtt fel, és ebben is van különbség. Szerinted ha most nem a családon belüli veszélyeket nézzük, hanem a külső kockázatokat, ma is veszélyesebb-e egy nagyváros, például Budapest, mint egy kisebb település?
Egész egyszerűen más a hozzáférés. Nem szabad elfejteni, hogy kamaszkorban a feszültségek tompítása, a kockázatkeresés, a határok próbálgatása mindenhol hasonló eszközökkel történik, tehát a budai villákban ugyanúgy alkohollal tompítják a feszültséget, a felnőttek és a gyerekek, mint a telepen, csak az egyik helyen ugye whiskyt isznak, a másikon meg a kétcentes meggypálinkát. A kérdés inkább az, hogy van-e eszközöm arra, hogy egyáltalán felismerjem, hogy feszült vagyok, hogy szorongok, és van-e 5-6 nem destruktív eszközöm, amiben ezt ellen tudok tenni, például elmegyek sportolni vagy találkozom a barátaimmal. Ez szerintem egyébként nem feltétlenül társadalmi státusz függvénye.
Ami látványos különbség, az a hozzáférés a kockázatos terekhez, helyzetekhez, ami számosságában sokkal nagyobb egy nagyvárosban, mint egy kistelepülésen. Eközben a telepeken is brutális módon jelen tud lenni a szerhasználat, akár sokkal veszélyesebb formában is. Erről nagyon fontos lenne jó minőségben beszélgetni, nem a propaganda szintjén, nem a minősítés szintjén, nem a démonizálva, és leginkább nem a büntetőjogi megközelítésből, hanem az okokat feltárva, és valódi segítséget nyújtva.
2026 még csak alig több mint egy hónapja tart, de mi történt az elmúlt időszakban a gyerekekkel? És bár nem vagyunk jósok, mire lehet számítani ebben az évben, ami biztosan érinti majd őket? Egyáltalán: hogy vannak most a gyerekek?
A Hintalovon Alapítványnál van egy gyerekcsapatunk, mi őket kiskorú kollégáknak hívjuk. Jelenleg 16-an vannak, olyan 18 éven alatti fiatalok, akik segítenek nekünk abban, hogy valóban értsük azt, hogy miben vannak a gyerekek. Én nagyon szeretek velük és értük dolgozni, de én rég voltam gyerek, és nagy a távolság az én tapasztalataim meg az övék között. Nagyon hiszek abban, hogy ha gyerekekért dolgozunk, akkor a realitásból kell kiindulni, amiben ők élnek Erről szól a kiskorú kollégákkal való közös munka.
A velük való beszélgetésekből, a tőlük kapott visszajelzésekből azt látom, hogy a szorongás szintje nagyon magas, általánosságban azt lehet mondani, hogy a gyerekek nincsenek jól. Ez eltérő mértékben, eltérő mélységben, eltérő tartósággal, jelenik meg, hogy ez mennyire húz le egy gyereket, vagy sem szintén változó. De azt látni, hogy a gyerekeknek érzelmi-mentális jóllétével sokkal-sokkal többet kellene foglalkozni, mint amennyit jelenleg foglalkozunk. Ez szerintem egy hatalmas felkiáltójel.
A gyerekek jólléte mindig árulkodik a felnőtt társadalom állapotáról is, mert a gyerekek nem tudnak jobban lenni, mint a körülöttük lévő felnőttek. Valószínűleg mi magunk is szorongunk, mi magunk sem vagyunk érzelmi stabilitás szempontjából túl jó állapotban, ami érthető, polikrízisek korszakában élünk, sok a bizonytalanság, társadalmi szinten is, meg globális szinten is van egy újrarendeződés, és az ezekkel kapcsolatos változásokat lemenedzselni, egyéni szinten, közösségi szinten, családi szinten, ez egy nagyon komoly kihívás.
Ez a folyamat évek óta tart, már a COVID előtt elkezdődött, a járvány pedig tovább rontotta a helyzetet. Magyarország elmulasztotta azt, hogy a COVID mentális és érzelmi hatásaival megfelelően foglalkozzon, a gyerekek kapcsán is. Azt látom, hogy a politikai kampányok és a közéleti üzenetek radikalizálódása nem tesz jót a gyerekek jóllétének. Az áprilisi választások körüli feszültséget szerintem érzékelik a gyerekek is, és ez biztosan nagyban fogja befolyásolni azt is, hogy merre mennek tovább a dolgok.
Ahogy említetted – és nagyon szeretem ezt a mondatodat –, a gyerekek nem lehetnek jobban, mint az őket körülvevő felnőttek. Ha a szülők, tanárok, nevelők, gyermekotthonban dolgozók nincsenek jól, az a gyerekekre is hat. Szerinted mi lenne segítség számukra? Mitől lehetnének ők jobban, és ezáltal a gyerekek is?
Szerintem Magyarországon nagyon alacsony szinten áll az, hogy egyáltalán felismerjük, hogy miben vagyok. Nagyon megrendítő, hogy ma Magyarországon a társadalmi státusz határozza meg, hogy te érezheted-e magadat kiégettnek, te érezheted-e magadat túlterheltnek, te lehetsz-e depressziós, te érezheted-e azt, hogy túlfogyasztod az online teret, és megfogalmazhatod-e magadnak a transzgenerációs traumáidat, meg az egyéni élethelyzetedben a kríziseket.
Egy alacsony státuszú családban nincs tér arra például, hogy kiégj, lehet, hogy három munkahelyen dolgozol négy műszakban, de nincs tér, lehetőség, és nem csak a szókészlet hiányzik, hanem egyáltalán a viszonyulás, az, hogy megengedhesd magadnak, hogy kiégj. Mert attól még a dolog létezik, és igenis kiég a futószalag mellett, igenis vannak transzgenerációs traumák, igenis vannak saját élethelyzetben krízisek, csak nincs mód arra, hogy az ember megélje ezt, mert egész egyszerűen nincs hozzáférés ahhoz, hogyha én kimondom, hogy bajban vagyok, akkor tudjak is mit kezdeni vele. Hogy hozzáférek-e azokhoz a támogató segítő szolgáltatásokhoz, amik számomra ingyenesen, vagy az én társadalmi státuszom számára megengedhetőek-e. És ez számomra egy nagyon megrendítő dolog hogy egész egyszerűen komplett családokról, közösségekről, ha úgy tetszik, generációkról mondunk le, és mondjuk azt, hogy ők nem számítanak eléggé, vagy hogy az ő élethelyzetükkel mi nem tudunk mit kezdeni. Egy pszichológus az óradíja, a fővárosban 20-25 ezer forint, de vidéken is 15 ezer forint. Hogy jut hozzá egy olyan család, aki egyik hónapról a másikra él, hogy megfizessen adott esetben egy pszichológust, hogy azt a krízist, amivel ők küzdenek, valamilyen módon kezelni tudja. Szerintem ez mérhetetlen cinizmus, hogy társadalmi szinten normalizáljuk azt, hogy vannak olyan polgártársaink, akiknek a mentális jólléte, az nem kérdés. Miközben a korai halálozás, az öngyilkosságok elképesztően magas száma, az alkoholhasználat, a szerfogyasztás nagyon magas aránya, az mind arról árulkodik, hogy nem vagyunk jól.
Pár évvel ezelőtt az éves jelentésünkben szerepelt az a nagyon megrendítő adat, hogy Magyarországon 500 ezer gyerek olyan családban él, ahol legalább az egyik szülő alkoholbeteg. Ha csak ebbe az egy számba belegondolunk, fel kell tennünk a kérdést, hogy miért nincs Magyarországon egy átfogó program, hogy a felnőttek és gyerekek mentális jólléte javuljon? Van egy mantrénk a Hintalovonban: senki nem jókedvéből hülye. Senki nem jókedvéből kezd el inni, senki nem jókedvéből válik szerhasználóvá, erőszakossá, vagy bántalmazóvá. A kérdés, hogy mit kezdünk ezzel. Elküldjük börtönbe azt, aki valakit megver, vagy megpróbáljuk fölgöngyölíteni az okokat, megpróbálunk segítséget nyújtani, megpróbálunk megelőzni, megpróbálunk támogató szolgáltatásokat létrehozni. Értem, hogy ezek sokba kerülnek, de a nap végén mégis sokkal olcsóbb ez, mint annak a terhe, amikor mondjuk egy család elveszít 42 évesen egy szülőt. Az egyéni és össztársadalmi költség is jóval nagyobb.
Akkor, ha jól hallom, ha egy dolgot teremthetnénk, az az lenne, hogy a szülők és a felnőttek mentális jólléte egyrészt ne legyen tabu, másrészt legyen valóban elérhető hozzá a segítség.
Abszolút. Nyilván ez alapvetően társadalmi norma kérdése, hogy mit gondolunk, a segítségkérés az a gyengeség jele-e, hogy aki pszichológushoz jár az hülye-e, vagy éppen tesz azért, hogy jól legyen. Nagyon fontos lenne átkeretezni ezeket a mondatokat. Sokat számít, hogy a közszereplők, vagy a nyilvánosság előtt megjelenő referenciaszemélyek fölvállalják-e a saját sérülékenységüket, fölvállalják-e azt, hogy az életük egy bizonyos pontján azt érezték, hogy ami van, az túl sok, és segítséget kértek. Az egy dolog, hogy nem beszélünk nyíltan az alkoholizmusról, de arról sem beszélünk nyíltan, amikor valaki nem iszik, hanem más módon kér segítséget. Ez fontos példa lenne a gyerekeknek.
A magyar társadalomban alapvetően az a domináns felnőtt attitűd az, hogy ha valami rossz történik, azt megpróbálom elrejteni a gyerekek elől, nem terhelem őket vele. Csakhogy ez álszent működés, mert egyébként a gyerekek tökéletesen érzékelik a szenzoraikkal, hogy valami nem oké, viszont nem kapnak kapaszkodót ahhoz, hogy mi történik, nem miattuk van-e ez, illetve, hogy a szüleik mi kezdenek a saját nehézségeikkel. Pedig ez szerintem legalább annyira fontos minta, mint a késsel-villával evés, vagy hogy hogyan kötöm be a cipőfűzőmet.
Ha például hajléktalanságról, lakhatási szegénységről vagy bármilyen materiális deprivációról van szó, Magyarországon erős az elvárás, hogy az ember próbáljon meg utolsó utáni pillanatig egyedül boldogulni, és ha nem sikerült, akkor az az ő hibája. Pedig nagyon sokan vannak ma olyan helyzetben, hogy elég egy apró nehézség az életben, és rögtön egy akkorát lehet esni, amiből aztán visszakapaszkodni egy konszolidált életformába borzasztó nehéz. Ebben kellene megérkeznie az együttérzésnek, a felelősségvállalásnak a többségi társadalom oldaláról, hogy nekünk ezzel igenis van dolgunk.
Ez gyerekkorban kezdődik. Egyetlen gyerek sem születik rasszistának, egyetlen gyerek sem születik úgy, hogy másodrendű állampolgárként tekintsen másokra, ezeket tanuljuk. Ha nem ezt tanítjuk meg a gyerekeknek, akkor van lehetőségünk arra, hogy másfajta viszonyulásokat fogalmazzunk meg. Ez azért is nagyon fontos, mert választópolgárok vagyunk, és amikor a politikusok megfogalmazzák a saját politikai narratíváikat, vagy közpolitikai céljaikat, akkor választópolgároknak akarnak eleget tenni, hiszen meg akarják nyerni a választásokat. Ha választópolgárokként feléjük ezeket az elvárjuk, hogy érdemben tegyenek az utcai szociális munkáért, a lakatási szegénység csökkentéséért, vagy bérlakásprogramért, vagy a lángyerekek helyzetéért, akkor ez előbb-utóbb politikai prioritássá válik. Jelenleg a szociális érzékenyséhez kapcsolódó elvárások nem igazán fogalmazódnak meg választópolgári igényként.
Én nagyon hiszek az alfa generációban, a mostani gyerekekben nem csak a lányom miatt, azt látom, hogy ez már egy olyan generáció, akik a vásárlásaiban is értekeket jelenít meg, és a döntéseiben is sokkal tudatosabb, szóval van remény.
Sok szó esik mostanában a gyermekvédelemről. Neked milyen a nagybetűs gyermekvédelem?
A nagybetűs gyermekvédelmet azok csinálják, akik ott vannak a frontvonalban. Több tízezer szociális munkás, gondozó, nevelő, akik nap mint nap kimennek, felhívják, megkeresik, leülnek, beszélnek, segítenek. Újra és újra ott vannak, elérhetőek, megszervezik, nyilvánossá teszik, és ők azok, akik a megelőzés és a kezelés tekintetében a valódi munkát elvégzik.
Sajnálatos módon jelenleg ők nem tudnak szabadon véleményt formálni, vagy nagyon nagy a kockázata annak, ha nyilvánosan megszólalnak. Ráadásul a munkájuk nagy részében a nyilvánosság kontraindikált, hiszen személyes, szenzitív élethelyzetekkel és adatokkal dolgoznak.
Nem lehet nem szeretettel elismeréssel, és odafordulással lenni feléjük azok felé, akik ezt a hivatást választották és bár mást is csinálhatnának, de nem mást csinálnak, hanem ezt, és próbálják a nagyon nehéz körülményeik között a lehető legjobban végezni a munkájukat. Vannak sajnos a gyerekvédelemben olyanok is, akikre nem ez jellemző. Vannak, akik kihasználják a rendszer, transzparenciahiányt, és bántalmazó módon lépnek fel, visszaélnek helyzetekkel. Nyilvánvalóan őket nagyon fontos lenne kiszűrni és kiemelni ebből a rendszerből. De én sokkal több olyan szakembert látok, akit őszintén csodálok azért, amit tesznek nap-nap után, mint olyanokat, akik ennek a rendszernek szégyenfoltjai.
Ezért is drámai, hogy a gyerekvédelemről alkotott kép az elmúlt évek nagy médiavisszhangot kiváltott esetei kapcsán alapvetően a bántalmazó működéssel fonódik össze, miközben amellett, hogy a gyerekvédelmi rendszer valóban bántalmazó, elhanyagoló, és nagyon sok mindent nem tesz meg, és nagyon sok gyerek számára másodlagos traumákat okoz, és nem oké, de emellett gyereki életeket, családokat tudnak megmenteni, megemelni, megtartani, és tenni azért, hogy ők jól legyenek. Ennek az árnyalatait megmutatni is szerintem egy nagyon fontos dolog.
Hogyan látod: az állami gondozásban felnövő lánygyerekek miért különösen kiszolgáltatottak? Azért, mert két hátrányosan megkülönböztetett csoporthoz is tartoznak – egyszerre állami gondozottak és lányok? Milyen plusz kockázatok, extra veszélyek érik őket emiatt?
Ha a bántalmazások struktúráját megnézzük, a kategóriákat, a kockázati tényezőket, a vulnerabilitási faktorokat, akkor egyértelműen kirajzolódik, hogy a bántalmazás mely formáiban felülreprezentáltak a lányok. Ilyen például az érzelmi bántalmazás, szexuális visszajelzés, a kereskedelmi célú szexuális kizsákmányolás, az emberkereskedelem. A kortárs bántalmazásokban a társas abúzus kirekesztéssel kapcsolatos formáiban szintén hangsúlyosan felülreprezentáltak a lányok, ami nem azt jelenti, hogy a fiúkat nem érint, csak a lányok sokkal nagyobb arányban vannak jelen. Ahol arányaiban alacsonyabb az érintettségük az például a fizikai bántalmazás. Ezek a sérülékenységi faktorok összeadódnak.
Minden bántalmazási formánál más tényezők növelik az áldozattá válás kockázatát. A fogyatékosság mindig növeli, a család nélkül maradás szintén. Amikor egy gyerek kikerül a családjából és bekerül az állami gondoskodás rendszerébe, akkor elveszíti azt a közvetlen védőmechanizmust, hogy valaki kiáll érte, vagy valakinek ő úgy fontos, mint senki másnak. Ezt a jelenlegi gyerekvédelem se a gyámokon keresztül, se a gyerekjogi képviselőn keresztül nem tudja biztosítani. Ez egy nagyon komoly hiátus.
Sok állami gondozásba kerülő gyerek már a saját családjában alapvető hiányokkal nézett szembe. Minden gyereki jóllétnek nagyon fontos, nagyon mély gyökere a tapasztalat, hogy az ember azt érzi, hogy ő szerethető, és úgy van jól, ahogy van. Ha egy gyerek ezt megtapasztalja, és ebben tud felnőni, akkor a rezilienciája, az ellenállóképessége egészen erős tud lenni. Ehhez képest, ha téged a saját családodban bántalmaztak, elhanyagoltak, vagy ott van egy szerhasználat, vagy egy olyan élethelyzet, ami elviszi a fókuszt meg a figyelmet rólad, akkor az áldozattá válás kockázata magasabb. A szexuális bántalmazás, a kereskedelmi célú szexuális kizsákmányolásba való bevonódás, a prostitúció, a pornográfia, az emberkereskedelem különböző formái, a kényszermunkák kockázata hatványozotabban van jelen, és ezekben a lányok kitettsége egész egyszerűen sok szempontból szignifikánsan magasabb jelenleg.
Ehhez mindig hozzá kell tenni azt, hogy a magyar rendszerben a fiúk áldozattá válásával szemben nagyon sokszor vak a rendszer. Tehát, hogyha egy fiú például prostitúciós kényszerítés áldozatává válik, akkor nem veszik észre a felnőttek, hanem azt mondják, hogy promiszkuis a magánélete, vagy egész egyszerűen ő ilyen, vagy hogy van egy szponzora, egy idősebb felnőtt, de nem kapcsolódik hozzá a kizsákmányolás, a bántalmazásnak vagy az abúzus gondolata. Szóval ez is egy nagyon összetett társadalmi jelenség.
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy önnmagában a nemed az nem tesz téged sérülékennyé. Az tesz sérülékennyé ahogyan hozzád a közösség, a társadalom és azok a felnőttek akikkel kapcsolatban kerülsz viszonyulnak. Ha téged olyan felnőttek vesznek körül, akik abban erősítenek meg téged, hogy te szerethető vagy, úgy vagy jól, ahogy vagy, hogy te képes vagy rá, hogy én látom bennem, hogy ez neked menni fog, akkor szárnyaid nőnek, ha viszont olyan felnőttek vesznek körül, akik már 11 évesen is arra tesznek megjegyzés, hogy milyen a tested és hogy egy ilyen szép lány, ennek biztos nemsokára lesz udvarlója, meg a nem baj, hogy nem lettél jó matekból, a lányoknak, nem kell jónak lenni matekból, mert majd úgyis tanár leszel, azaz egész egyszerűen ráraknak téged egy sínre. Így eleve árnyékban maradnak bizonyos területek, és sokkal nehezebb elhinni, hogy rendelkezel bizonyos képességekkel.
Az is eszembe jut, hogy a prostitúcióban érintett nőkkel kapcsolatban a társadalom gyakran áldozathibáztató. Sokszor azt halljuk, hogy „ő ezt élvezi”, „ő ezt választotta”, „neki ez jó”, „ezt akarta”. Közben pedig nem látjuk azt a történetet, ami mögötte van, például azt az állami gondozott kislányt, aki ott van ennek a nőnek a múltjában. Nem minden prostitúcióban érintett nő jön állami gondozásból, de az arányok azért elég beszédesek.
Az az út, ahogyan egy gyerek bekerül az állami gondoskodás rendszerébe, nagyon sokszor egy szeretethiányos, érzelmileg elhanyagolt, nem megfelelően megerősített gyerekkoron keresztül vezet. Egy olyan közegen keresztül, ahol nem épül be stabilan az a belső élmény, hogy „szerethető vagyok”. Ha ez hiányzik, akkor könnyen összemosódik a szeretet és a szexualitás. Ha valaki azt mondja egy lánynak, hogy „szeretlek”, és ehhez a szexet kapcsolja, akkor az lehet, hogy számára valóban a szeretet egyetlen ismert formája. Ha azt tanulta meg, hogy a szeretet feltétele az, hogy mindent megteszek a másikért, akkor nagyon nehéz nemet mondani.
Amikor a társadalom egy prostitúcióban, pontosabban kereskedelmi célú szexuális kizsákmányolásban érintett gyereket vagy fiatal nőt lát, akkor egy következményt lát, egy felszínt. A kérdés az, hogy megkapargatjuk-e ezt a felszínt. Hogy képesek vagyunk-e meglátni, hogy az állami gondoskodásban felnövő gyerekben azért van meg az a képesség, hogy leválassza magát a saját testéről, mert korábban is bántalmazták és megtanulta, hogy ez kell a túlélésről. Megtanulta ötévesen és meg tudja csinálni 14 évesen is, meg ha úgy tetszik, tudom csinálni 24 évesen is, persze egyre nehezebben, adott esetben szerekkel.
Ezért lenne iszonyatosan fontos nem ítélkezni. Nem leegyszerűsíteni a történetet arra, hogy „ő ezt választotta”. Hanem megérteni, hogy mindenkinek van egy története. Egy olyan története, amelyben még ha nem is indokolhatóvá, de érthetővé válik az, ami történik. Nagyon sok állami gondoskodásban felnővő például nem az áldozati oldalon találja meg a helyét, hanem elkövetőként. Az ő esetükben is fontos, hogy miközben amit tettek, az nem elfogadható, megpróbáljuk érteni az odáig vezető utat, hogy meg lehessen előzni a hasonló helyzeteket.
2024-ben volt a bicskei eset, aztán jött az influenszertüntetés és sok minden más. Számomra megindító volt látni, hogy a társadalom olyan szereplői is érzékennyé váltak az állami gondozott gyerekek iránt, akik korábban nem igazán foglalkoztak velük. Ugyanakkor azt is látom, hogy sajnos egyre több hasonló ügy derül ki. A gyerekek sorsa mindig erősen megérinti a társadalmat. Viszont a hajléktalanellátásban dolgozva azt tapasztalom, hogy hiába nagyon erős a kapcsolat a két sérülékeny csoport között, a hajléktalan emberek iránt már sokkal kisebb az együttérzés. Ott gyakrabban fordul elő, hogy az emberek elfordítják a fejüket, vagy azt gondolják: „ők tehetnek róla”. Mesélnél arról, hogyan fonódik össze a két sérülékeny csoport története?
Igen, és közben érdemes egy pillanatra hátralépni, mert ebben van egyfajta hipokrízis, egy álszentség is a magyar társadalomban. Én leginkább szexuális bántalmazás áldozataival dolgozom, és ott nagyon jól látszik: amíg egy kisgyerekről van szó, mondjuk alsó tagozatos korig, addig az együttérzés viszonylag egyértelmű. De amikor egy 15–16–17 éves kamasz az áldozat, sokkal hamarabb bekapcsol az áldozathibáztatás. Megérkeznek a kérdések: „biztos, hogy ő is akarta?”, „nem közrehatott?”, „mit vett fel?”, „ivott-e?”. Tehát miközben könnyebb egy kisgyerekkel kapcsolatban együttérzést érezni, a magyar társadalom fejében a gyerekkor nem 0–18 éves korig tart, ahogyan mi gyerekjogászként gondoljuk, hanem valahol 10–11 éves kor körül véget ér. Onnantól kezdve megjelenik az a gondolat, hogy „ő már felelős magáért”.
A gyerekkor valójában társadalmi konstrukció. Az, hogy a magyar társadalom mit gondol arról, mire képes egy gyerek, mi várható el tőle, meddig „gyerek” valaki, és honnantól „felelős felnőtt”, sosem volt igazán végigbeszélve. Ez a bizonytalanság a gyermekvédelem kapcsán is visszaköszön. Nagyon különböző elképzelések élnek az emberek fejében arról, hogy egy gyerekről mit kellene gondolni, és arról is, hogy a gyermekvédelmi ügyek miért váltanak ki erős reakciókat.
Nekem vannak kérdéseim azzal kapcsolatban, hogy a felháborodás valóban a gyermekvédelem melletti mély elköteleződést jelenti-e, vagy inkább az értékek és a politikai cselekvés közötti ellentmondás feszíti az embereket. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy az elmúlt években jelentősen nőtt a gyermekvédelemmel és gyerekjogokkal kapcsolatos társadalmi tudás.
Fontos látni, hogy a magyar gyermekvédelmi rendszer nemcsak a szakellátásból, azaz a családjukból kiemelt gyerekek ellátásából áll, hanem ez egy sokkal szélesebb rendszer. De 1997 óta, a Gyermekvédelmi Törvény elfogadása óta sosem álltak rendelkezésre azok a peremfeltételek, amelyek mellett ez a rendszer jól tudna működni. Mindig forráshiányos volt, mindig kevés volt a humánerőforrás. És éppen azok a gyerekek kapták a legkevesebb támogatást, akiknek a leggyengébb az érdekérvényesítő képességük,a családon kívül nevelkedők egyértelműen ide tartoznak.
Pedig az állami gondoskodás egyik legkomplexebb feladata az lenne, hogy a bekerülés első napjától az önálló életre készítsen fel. Úgy kellene szeretni, figyelni és gondozni a gyereket, hogy közben tudjuk: egyszer ki fog lépni a rendszerből. Minden apró dolognak, a közös tanulásnak, a pénzkezelés tanításának, a mindennapi rutinoknak, erről kellene szólnia, de Magyarországon nem ez történik. Sokszor az van, hogy 17 és fél évesen hirtelen jön a nyomás, hogy tovább kell tanulnod, különben nem maradhatsz utógondozásban, dolgoznod kell, különben kikerülsz az utcára.
Az elmúlt másfél évtizedben az önálló életkezdést támogató anyagi és strukturális feltételek jelentősen beszűkültek. A forráshiány, a gondoskodás, a figyelem és a szeretet hiánya miatt ezek a gyerekek alig várják, hogy kikerüljenek a rendszerből, mert azt képzelik, hogy úgy végre visszakapják a kontrollt az életük felett. Sokszor inkább a saját érdekeik ellenére is úgy döntenek, hogy nem maradnak utógondozásban, hanem kilépnek. Közben a környezet, akár a vérszerinti család, aki mondjuk 18 évig nem foglalkozott velük, akár bűnszervezetek pontosan érzékelik a kiszolgáltatottságukat és az a kevés pénz is célponttá válik, amit kapnak.
Nagyon sok esetben tizenévesek, huszonévesek ügy kerülnek ki az állami gondoskodás rendszeréből, hogy nincs hova menni. Nem tudnak visszalépni a vérszerinti család felé, nem akarnak visszalépni az állami gondoskodás felé, hiába lehetnének 31 éves korig utógondozásban. nagyon alacsony az iskolázottsága az állami gondoskodásban lévő gyerekeknek.
Nagyon sok, nyolc általánost végzett fiatal közöttük, nincs versenyképes végzettségük, nem kaptak készségeket, hogy hogyan tudnak az életben boldogulni, nem tudnak meg önéletrajzot írni, nincs kapcsolati hálójuk, amivel a munkaerőpiacon érvényesülni lehetne. Minden tényező abba az irányba mutat, hogy nekik borzasztóan nehezen indul az életük, amibe nem csak azt tartozik bele, hogy alacsony a jövedelmük, vagy hogy a lakhatásuk feltehetően nem megoldott, hanem az alapvető biztonság is hiányzik.
Amikor az élet minden más területe bizonytalan, akkor érthető, hogy valaki a magánéletben keres biztonságot. Érthető az a vágy, hogy ha már minden nehéz, legalább a párkapcsolatom legyen jó. Az állami gondoskodásból kikerülők körében ezért hatványozottan magasabb a korai elköteleződés és a korai gyermekvállalás aránya. Nem önmagában a gyermekvállalás a probléma, hanem a törékeny háttér. Megfelelő végzettség, stabil jövedelem, megtartó közösség nélkül ezek a döntések rendkívül sérülékeny helyzeteket teremtenek.
Dühítő belegondolni, mennyire nem vállal az állam valódi felelősséget azokért a gyerekekért, akiket a saját rendszerébe emel be. Még az olyan látványos összefüggéseket sem tudatosítja igazán, mint például azt, hogy a hajléktalan emberek között mennyire felülreprezentáltak az állami gondozásból kikerülők. Őszintén azt gondolom, hogy azok, akik állami gondoskodásban nőnek fel, és mégsem válnak hajléktalanná, különösen reziliens emberek. Ezzel a kiinduló helyzettel ugyanis a legnagyobb esélyed arra van, hogy kizsákmányoló struktúrákba sodródj a munkától kezdve a magánéletig, és hogy csak nagyon ideiglenes, lakhatási körülmények között élhess. Tehát, hogyha csak valakinek nincs valami őrült, nagyszerencséje és valami elképesztő rezilienciája, akkor minden kockázata annak van, hogy ő nehéz körülmények közé kerül.
Tavaly vagy talán kicsit korábban, a társadalom számára is láthatóvá vált, hogy vannak csecsemők, akiket „a kórházban hagytak”. Én ezt a kifejezést nagyon nem szeretem, mert szerintem áldozathibáztató. Kutatásokat ezzel kapcsolatban nem találtam, de te látsz összefüggést a hajléktalan anyák helyzete és a kórházban maradó csecsemők esetei között?
Erről nagyon óvatosan tudok csak nyilatkozni, mert amikor próbáltunk adatokat kikérni az illetékes szervektől ezekre a gyerekekre vonatkozóan, nem kaptunk. Azt a választ kaptuk, hogy nincsenek adatok, majd később kiderült, hogy valamilyen formában mégis léteznek. De ezekből nem derül ki például a szülők társadalmi státusza, az, hogy korábban kapcsolatban álltak-e a szociális ellátórendszerrel, regisztrálták-e őket családsegítő szolgálatnál, vagy krízisterhesként jelentek-e meg a rendszerben. Így arról sem tudok felelősen beszélni, hogy van-e kimutatható összefüggés a hajléktalan anyák és a kórházban maradó csecsemők esetei között.
Én is azt gondolom, hogy nagyon fontos azt hangsúlyozni, hogy a „kórházban hagyott gyerekek” kifejezés nagyon rossz, hiszen ezeket a gyerekeket minden esetben a rendszer tartja vissza. Akkor is, ha egyébként a szülő nő tudatosan hagyja ott a gyerekét. Ezeknek a gyerekeknek nem kórházban kellene lennie. Azért marad ott, mert nincs számukra férőhely a szakellátásban. És erre nem megoldás a nagy létszámú csecsemőotthonok visszaállítása. 2016-ban még ünnepeltük, hogy 12 év alatti gyerekek nem kerülhetnek intézménybe – aztán azt látjuk, hogy a valóságban mégis történnek visszalépések, sőt.
A Szőlő utcai eset kapcsán, amely nemrég nagy nyilvánosságot kapott, született egyfajta „megoldás”: az intézmény bezárása, és ha jól tudom, a rendvédelem erőteljesebb bevonása is. Hasonlóképpen, a kórházban maradó, vagy sokszor „kórházban hagyottként” emlegetett, csecsemők ügyében is intézkedések születtek, például a csecsemőotthonok újranyitása. Szociális munkásként azt érzem, hogy ezek nem feltétlenül a gyerekek jóllétét és legfőbb érdekét szolgáló, rendszerszintű megoldások. Te hogyan látod ezt? Mi lehetett volna valódi, hosszú távon is működő megoldás ezekre a helyzetekre?
Szerintem itt is nagyon fontos a nyelv, amit használunk. Soha nem nevezném egy csecsemőotthon megnyitását „megoldásnak”. Ahogyan azt sem gondolom, hogy gyerekek, akár büntetendő cselekményt elkövető gyerekek, büntetés-végrehajtási rendszerhez közelítő integrációja bármilyen értelemben megoldás lenne. Ezek cselekvések. Olyan döntések, amelyek bizonyos érdekeket szolgálnak, de ezek az érdekek nem a gyerek legfőbb érdekéhez kapcsolódnak, pedig azt jogszabály írja elő elsődleges szempontként. Az a nagyon határozott a válaszom, hogy ezek nem gyermekvédelmi, és különösen nem gyermekjóléti szempontból született döntések, nem jelentenek valódi segítséget a problémák megelőzésében, nem oldják meg azokat az okokat, amelyek a krízisekhez vezettek. Nem mutatnak olyan utat sem, amely egy biztonságosabb, igazságosabb társadalom vagy egy kedvezőbb helyzetben lévő gyerekpopuláció felé vezetne. Ezek a döntések indulatot váltanak ki belőlem, mert miközben látszólag reagálnak egy helyzetre, valójában nem a gyerekek hosszú távú jóllétét helyezik a középpontba.
Azt gondoltuk, hogy bizonyos kérdésekben nem megyünk visszafelé az időben. Ehhez képest ezek a döntések kifejezetten múlt századi, sőt, bizonyos értelemben múlt évezredi, reflexeket idéznek. Nagyon fontos lenne nem úgy hivatkozni rájuk, mintha szakmailag indokolhatók lennének. Mert nincs olyan gyermekvédelmi irányzat, sem liberális, sem konzervatív, amely szerint egy csecsemőotthon megnyitása megoldás. Tulajdonképpen nincs „liberális” vagy „konzervatív” gyermekvédelem. Egy gyerekvédelem van, egy gyerekjogi megközelítés létezik. Abban lehetnek különböző prioritások, de egyik sem mondhatja, hogy a gyerekek intézményesítése, vagy a gyerekkorú bűnelkövetők büntetés-végrehajtási rendszerhez közelítése a gyerekek legfőbb érdekét szolgálná. A stigmatizáció, a szülőktől való távolság, az izoláció, az intézményes közeg, ezek nem a gyerekek jóllétéről szólnak, nem gyermekvédelmi motivációból születő lépések. Ezek más logika, más érdekek mentén értelmezhető cselekvések.
Ha valóban 21. századi választ kellene adni ezekre a helyzetekre, akkor mi lenne az? Mi szolgálná valóban a csecsemők, vagy akár a Szőlő utcai gyerekek legfőbb érdekét?
Amiben mi hiszünk, és amit az egyetemen is tanulunk, az a prevenciós szemlélet. A legolcsóbb, a leghatékonyabb és hosszú távon a legjobb megoldás a megelőzés. Mindig lehet egy lépéssel hátrébb menni, és azt kérdezni: hol tudtunk volna korábban beavatkozni? Ha csecsemőkről beszélünk, akkor például ide tartozik a minőségi szexuális edukáció, a családtervezés valódi oktatása, a veszélyeztetett csoportok tudatos elérése. Több információ, több mentorálás, több könnyen hozzáférhető segítség. A fogamzásgátlásnak legyen elérhető árban és megbélyegzésmentességben egyaránt mindenki számára. És fontos, hogy ne kizárólag a nők terhe legyen, a fogamzásgátlás közös felelősség.
Ha krízisterhességről beszélünk, akkor kulcsfontosságú az időben való felismerés, az azonnali és megfelelő támogatás biztosítása. A cél nem az, hogy ezeket a gyerekeket minél gyorsabban kiemeljük a családjukból, és egyszerűsített örökbefogadási eljárásokkal lezárjuk az ügyet. A cél az, hogy képessé tegyük a szülőket és a tágabb családot arra, hogy jól tudjanak gondoskodni a gyerekükről. Ehhez pedig megfelelő szolgáltatások kellenek. Tudom, hogy a megelőzés hosszú folyamat, tudom, hogy nem fér fel egy mondatban egy plakátra, és sok pénzbe kerül, de ezek nélkül nem is érdemes feltenni a kérdést, hogy mit kezdünk a kórházban maradó gyerekekkel.
Rengeteget lehetne tenni azért, hogy ne évente ötszáz ilyen esetről beszéljünk, hanem harmincról. És ha harminc esetről van szó, akkor már egészen más a helyzet: meg tudom nézni, van-e elég nevelőszülő, mire van szüksége az adott gyereknek, milyen családi erőforrások mozgósíthatók. Először mindig a tágabb családban kellene megvizsgálni, van-e olyan személy, aki biztonságos gondoskodási lehetőséget tud nyújtani. És fel kell tenni a kérdést: mi van a helyettes szülői rendszerrel? Magyarországon ez jogszabály szerint létező intézmény. De a gyakorlatban vannak-e ténylegesen elérhető helyettes szülők, akik átmeneti időszakban segítséget tudnak nyújtani addig, amíg a szülők helyzete megerősödik vagy csak a törvény szövegében léteznek? Mert amíg a teljes ellátórendszer működését nem vizsgáljuk meg, addig minden cselekvés csak tüneti kezelés marad.
Mert nagyon nem mindegy, hány gyerekről beszélünk. Nagyon nem mindegy, milyen prevenciós eszközök állnak rendelkezésre. És az sem mindegy, milyen spektrumon hozunk döntést róluk. Nem az örökbefogadási lobbit kell erősíteni, nem csecsemőotthonokat kell létrehozni, mert az agyrém, és nem is az az első kérdés, hogy van-e elég nevelőszülő. Az első kérdés az: hol vannak a megelőző lépések?
Ma Magyarországon nagyon kevéssé látszik, hogy létezne egy átfogó, rendszerszintű gondolkodás. Inkább pontszerű beavatkozásokat látunk – olyan döntéseket, amelyeket meg lehet írni egy újságcikkben. De a gyermekvédelem nem ilyen, ez egy komplex rendszer. Át kellene látni, fel kellene térképezni, hol hiányoznak az erőforrások. Tisztázni kellene, hogy mi kinek a feladata. mi önkormányzati szint, mi járási szint, mi országos szint? Mi tartozik az OGYSZ-hez, mi az SZGYF-hez? Jelenleg rendkívül széttagolt és nehezen átlátható a rendszer.
Ha ezeket a hiányokat azonosítjuk, akkor tudunk döntést hozni. Nem egyetlen látványos döntést, hanem ötvenet vagy hatvanat, különböző pontokon, egy koherens koncepció mentén, egymást erősítve. Ez az, amit ma nem látunk, és az a szívszorító félelem van bennem, hogy nem azért nem látjuk, mert kevés az információnk, hanem mert nincs – és ez sokkal rosszabb hír.
Nagyon köszönöm!
szöveg: Peterke Flóra
fotó: Láng Péter / Chripkó Lili
