Szeretjük az évfordulókat, rendszerint ünnepelni szoktuk, talán még pezsgőt is bontunk, hogy koccintsunk egy ilyen eseményen. Az L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület idén ünnepli 20. születésnapját, de Ladjánszki Márta táncos-koreográfus-táncpedagógus, az egyesület művészeti vezetője és Varga Zsolt zeneszerző-zenész, az egyesület elnöke nem titkolja, hogy a jövőt illetően nem csak terveik, hanem súlyos aggályaik is vannak.
Márta és Zsolt alkotói és vezetői az egyesületnek. Mártát táncosként és koreográfusként sokan ismerik, de Zsolt sem idegen a kortárs tánc rajongói előtt, hiszen az L1 berkeiben már megszokott, hogy élő zene kíséri a táncelőadásokat. Fő hangszere a szaxofon, de más hangszert is szívesen kipróbál. Az elektronikus hangszerek közül azokat kedveli, amelyeken nem számítógépen kell játszani, hanem „tekergetni vagy nyomogatni lehet a gombokat és akkor megszólal valami”.
Sokan azt hiszik, az L1 Egyesület neve Márta vezetéknevéből ered, de ez tévedés. Berger Gyula már
1998-ban szervezett egy olyan alkotó közösséget, amelynek tagjai korábban játszottak egymás előadásaiban, közös nyelvet beszéltek, jól ismerték egymást. Többek között Szabó Réka, Hargitay Ákos, Mészöly Andrea is tagjai voltak, és az volt a tervük, hogy keresnek egy helyet, ahol kedvükre próbálhatnak, kísérletezhetnek, dolgozhatnak. „Gyuszi engem már akkor is hívott – meséli Márta –, de az én életemet akkor a kompMánia nevű együttes töltötte ki, és úgy gondoltam, elköteleződni csak egy helyre lehet.” A barátság és a munkakapcsolat azonban megmaradt, külsősként kosztümöt tervezett, sminkelt az előadásaikban. 2001-ben kezdett el önálló munkákat készíteni, meglazult a kötelék a kompMániával és amikor Berger Gyula újra hívta, már nyugodtan mondhatott igent. Ekkorra kialakult egy kis alaptőke is ahhoz, hogy stúdiót béreljenek, és szeptemberben nyílt meg az L1 Táncművek, amely a Bakelit Multi Art Centerben, mostani beszélgetésünk helyszínén talált rá arra az otthonra, amely próbáknak, előadásoknak, később kiállításoknak is folyamatosan helyet adott. Az egyesület hivatalosan 2002-ben lett bejegyezve, így jön ki „matematikailag” a húsz éves évforduló.
2010-ben nagy változások történtek a politikában, új kurátorok döntöttek a lehetőségekről, az egyesület tagjai is külön utakat kezdtek járni. Szabó Réka a Tünet Együttessel más kereteket keresett, Berger Gyula ekkorra belefáradt az elnöki teendőkbe és az egyesület menedzselésébe, és Márta, mivel a kezdetektől művészeti vezetőként volt jelen, a szétforgácsolódást pedig sajnálta volna, inkább kezdeményezte, hogy ne szűnjön meg az egyesület, hanem formálódjon át. A táncművészek közösségét más művészeti ágak képviselőivel bővítették ki, és olyan barátokat hívtak meg, akikről tudták, hogy hasonlóan gondolkodnak, ismerik és elismerik egymás munkáját. „Saját magamat művészeti vezetőként tudom a leginkább elképzelni, ezért megkértem egyik új tagunkat, Zsoltot, hogy vállalja el az elnöki feladatot.” Mivel egy nonprofit szervezet elnöke anyagilag is mindenért felelős, ez már akkoriban is igen komoly megbízatás volt.
Hogyan válhat valaki egyesületi taggá és miért érdemes bekerülni ebbe a közösségbe? 2011-ben, a megújuláskor főként Márta meghívására érkeztek az új tagok, de az akkoriban kialakított rezidens program azóta is többek között az új tagok belépését készíti elő. Lényege, hogy azok a művészek, akik már elindultak a pályájukon és saját alkotói ambíciókkal, energiákkal rendelkeznek, új lehetőségeket kaphassanak. Egy évnyi együttműködés során kiderül, kinek kínálja fel az egyesület, hogy taggá váljon. A rezidenst az egyesület az adott évben minden rendelkezésre álló lehetőségével segíti. Nem csupán bemutatkozási alkalmat biztosít, hanem a rezidens külföldi művészeti eseményeken, fesztiválokon is képviselheti az egyesületet, hogy kapcsolatokat építhessen. Fontos eleme az együttműködésnek a mentorálás, amely egy konkrét alkotás vagy produkció útját egyengeti a megvalósulásig.
Mindketten úgy érzik, itt lenne az ideje, hogy átadják a stafétabotot, de nagyon nehéz olyan fiatal művészt találni, aki kellő elszántsággal rendelkezik, és nem csak saját pályája lebeg a szeme előtt, hanem közösségben gondolkodik. Egyesületet, közhasznú szervezetet működtetni idő és munkaigényes elfoglaltság, nem igazán tolonganak érte. „Az alapszabályban meghatározott szervezési, működtetési feladatokat önkéntesen kell ellátni, törvény írja elő, hogy nem jár érte pénz”, fejti meg Zsolt egy másik okát annak, miért nincsen túljelentkezés.
A jegyek árából megélni sem lehet, nemhogy új előadásokat létrehozni. Milyen lehetőségek maradtak egy civil előadó-művészeti szervezet számára a fennmaradáshoz? Pályázni lehet a Nemzeti Kulturális Alap különböző kollégiumaihoz, nemzetközi együttműködés esetén a Nemzetközi Visegrádi Alaphoz is. Viszont a szervezés bonyolultsága és a nagyon részletes adminisztrációs kötelezettségek miatt ez komoly kihívás. Hasonlóan kemény dió EU-támogatásért folyamodni, amihez egy egész stáb kellene, nem is beszélve a kötelező önrészről, amit egyelőre nem tudnak bevállalni. Alapforrásként marad az a működési támogatás, amely ebben az évben lett kétmillióval kevesebb, és így hárommillió forintból kellene fenntartani az egyesület egy éves működését. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a Bakelit Multi Art Center, amely húsz éve megbízható „befogadó helyszínük”, egyetlen fillér állandó működési támogatást sem kap az államtól. Mivel nincsen fix, tőkeerős bérlője, az is kérdéses, meddig biztosítható a fennmaradása.
Mi lesz ősztől? Teljes a bizonytalanság. Az L1 Egyesület nézői, barátai hozzászoktak, hogy sűrű és színes a program, hiszen az összes gond ellenére gyakran láthattuk fiatal táncművészek bemutatkozását, volt fotó és grafikai kiállítás, koncert, önálló est, külföldi művészek vendégszereplése… Az önkéntes szervezői munka mellett viszont mindezek létrehozása költséges. Az anyagi nehézségek közepette a „Köszönjük, Magyarország! Program” szinte mentőövként érkezett Márta előadó- és alkotóművészi életébe. Amikor először látta a felhívást, eléggé szkeptikusan állt hozzá, és nem is saját produkcióval, hanem „csak” a pedagógia munkásságával mert pályázni. Viszont a második és harmadik pályázati ciklusban a „metro action” előadás (Koroknai Zsolt, Ladjánszki Márta és Varga Zsolt, L1-tagok munkája) egyre több helyszínre kapott és kap meghívást. A program jóvoltából a fővároson kívüli és a budapesti események szervezői illetve a nézők ingyen kapják az előadást, nem kell rá jegyet vásárolni.
Ha viszont a bevált Bakelit bezár, új helyszíneket kell keresni, ez azonban nem könnyű feladat. És itt most nem csak a speciális, meztelen nézős előadásokra gondolnak, hiszen a textiles előadásokkal sem könnyű bejutni a különböző játszóhelyekre. Viszont a „Táncest Sorozat Meztelen Nézőkkel” Márta szívügye, mindig küldetéstudattal beszél róla, a kortárs táncnak is új közönséget tud vele megnyerni. Ha a Bakelit nincs, ezt a sorozatot is veszély fenyegeti. Vidékre vinni eleve esélytelennek tűnik, de még a Magyar Underground-nak nevezett MU Színház is elzárkózott attól, hogy egy olyan előadásnak biztosítsanak helyet, amelyen nem csak a táncosok, hanem a nézők is vállalják a meztelenséget. Ki tudja, mit gondoltak, mi történhet ott? Persze, meg is nézhették volna az előadást, erre azonban nem került sor. Különleges színpadtechnikára nem is lenne szükség, a szervezők nyitottságán kívül csak egy nem beton alapú terem kellene, amelyben táncszőnyeg van, és megoldott a fűtés, takarítás. Ha az öltözőben zuhanyozó is akad, a legfontosabb feltételek máris adottak.
„Az utóbbi években nagyon nehéz a működés és három éve tart a bizonytalanság előbb a világjárvány okozta intézkedések, most a háborús helyzet miatt… és véleményem szerint a sorsunkról döntő szakmai kuratórium ezek ismeretében sem szolidáris velünk, a kuratórium tagjai az előadásokat sem látogatják. Ennyi év munka után fárasztó az állandó bizonyítás. Előbb saját magunkba kell lelket önteni, és csak ezután tudom az egyesület tagjait lelkesíteni. Nagyon energiaőrlő minden reggel új erőre kapni. Húsz év szakmai jelenlét és kitartó munka hova lett?”, kérdezi Márta nap mint nap, és azon töpreng, hogyan mutasson a fiataloknak jövőképet, amikor maga sem tudja, mit hoz a jövő. „Kiégés? Csalódás? Miért kell ilyen helyzetben lennünk?” Hiába a sok-sok előadás, a színes programok, hiába a közönség hűsége és szeretetteljes visszajelzése, ha folyton újra kell töltődni és feltápászkodni a kétségbeesésből.
Aztán, ki tudja, hogyan és miért, de mégis mindig az történik, hogy néhány olyan emberrel, akivel össze lehet kapaszkodni, bemennek a próbaterembe, és elfeledkezve az összes külső nehézségről, csillogó szemmel azon dolgoznak, hogy csodát teremtsenek.
( – odorik – )
Fotó: Csanádi Gábor
