Nem voltam szingli. Épp csak elhagyott.
De akkor olyan páni félelemben,
mint sötét szobába zárt kisgyerek.
Tudom, hogy hiába nő fel az ember,
ha végig sír benne egy újszülött,
tehetetlenül, ringatásra várva.
Zuhanhat szerelemből szerelembe,
amíg magányát meggyászolni gyáva.
Mindig kerestem valakit, ki megtart.
Mindig off-balance, mindig kell a támasz.
Mint a tangóban, úgy akartam élni,
ráborulva egy férfi mellkasára.
Így akadtam viszonyról új viszonyra,
mint gyűrött nejlonzacskó, szélsodortan.
Egyedül élni és egyedül állni,
szinglinek lenni mindig gyáva voltam.
