1989-90. Szolnok
– Krisna! – Krisna!
– Krisnás! Hol vagy? Gyere, keresnek a baromfifeldolgozó Vállalattól.
A Szolnoki Bercsényi Miklós felderítő zászlóalj deszantosai mindig is híresek voltak karcosan finom humorérzékükről. ’89 körül, pár hónappal augusztusi bevonulásom előtt kíváncsiságból (?) száműztem a húst az életemből.
Természetesen én szerettem katona lenni, azt hittem, megtanulok lőni majd rendesen, támadni, „ölni”, védekezni – felderíteni, dobbantani… úgy akartam érezni magam, mintha Szépmező Szárnya és Ülő Bika lelke is a szívembe költözött volna… A valóságban tisztjeim nagy többségét annyira utáltam, hogy laktanyán belül „felfokoztak” élelmiszer raktárosnak, mosolygó matek zsenit csináltak belőlem, a majdnem analfabétából. Természetesen nekem keresték Zolit (bocsánat, a vezetéknevét elfelejtettem), miattam kiabáltak agysebész körlettársai: „– Krisna! Krisna!”, miután ebédosztás közben a szakácsok szélesen vigyorogva kacagták a jó hírt.
– Nem vagy egyedül, Gyulus, van itt végre egy másik elmebeteg is, ő is csak plátói viszonyt ápol a húsosfazékkal.
Több se kellett nekem, zsebeimet, kezeimet csokival, kíváncsisággal, gyümölcsökkel telerakva, pakolva, „vigyázzt verve” beballagtam az ő századszintjükre. Zoli a kiáltozásra nyugodtan, mosolyogva kisétált a folyosóra. Felém közeledve észrevettem, hogy jobb keze, a mutatóujján kívül, furcsán eltűnt egy sárga színű „tarisznyában”. Úgy tartotta dzsapa zsákját, hogy bele tudtam lesni. A hüvelyk és középső ujjaival „morzsolt” valami fagyöngygolyó-szerű füzért. Közben a szája is „mozgásban” volt, azt hittem, nekem akar mondani pár kedves szót. Nem tévedtem, köszönésképpen imádkozott – mantrázott –, vibrálta a dallamos, fülemnek kellemes, jó ritmusú, de akkor még nem ismert szavakat:
– Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna, Krisna, Haré, Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma, Ráma, Haré, Haré –….
Ebben az életemben így találkoztam először az első Krisna-tudatú élőlénnyel.
Azóta elizzott jó pár esztendő.
A Krisna-hívőket ma már országunkban is ismerik, nem szorulnak az én dicséretemre. De akkoriban, 1990 körül a szolnoki laktanyában a testi edzés volt az első, de a lélek is kapott bőséges útravalót erre az életre is, hála Zolinak és a főzni nem tudó szakácsoknak. Megismertem egy újnak tűnő, régi-friss, időtálló kultúrát… Más szokásokat, könyveket, fogalmakat más köntösben, mint például a lélekvándorlás, ami divatból bulvárossá „nemesedett”.
Ha tényleg érdekel, mi volt előtted és mi lesz utánad, és miért vagy most éppen „középen” akkor olvasd el a Bhagavad Gita-t. Az agysebész ismerőseim kedvéért: A Bhagavad Gita egy elég vastag könyv, a könyv azért van, hogy elolvasd. Ez a könyv tele van értelmes, nem műanyag emberi mondatokkal… Mire vársz még?
