Mint pályájáról letérített meteor, száguldott a sötét folyosón a tudat. Kiszakadt az átkozott fehérségből, faltól falig csapódva, mint delíriumos fémforgács tartott a meleg felé. A meleg felé, amely hívogatóan simogatta csápjaival.
Élete filmkockái sorakoztak a falon, mint megannyi kubista filmplakát. Minden becsapódásnál összerándult a teste. A test és a tudat sikoltozva szakadtak el egymástól.
Az ütemes rángások úgy tépték el őket egymástól, mint ahogy a penge választja ketté az ereket. És a tudatnak már elfogyott az ereje, hogy küzdjön a testért. Feladta.
A meleg csápok vákuumként szívták magukhoz cafatokra szakadt homloklebenyét. A csápok végén trónolt a fény. A fény, melynek színe meghatározhatatlan nyugodtsággal pásztázta a hideg örvénylést. Aztán teljes erővel becsapódott…
Ibolyaszínű hullámok ölelték körül a tudatot, mint fogantatás után azt a kis örökítőmasszát az anyaméh, jótékony emésztőgödrében. Millió apró spotlámpa világított rá, mint szorgos méhek, mikor pásztázzák a termékenyítésre váró réteket.
Parányi algaként sodródott a forró fényáramlatban. A végtelen csend robaja émelyítően simogatta. Lassan, álmodozva olvadt bele a semmibe.
