Hazafelé tartok, egy nyitott ablakot nézek, mintha a nyelvét nyújtogatná, függönye úgy lobog a tavasz kékje kiengedte nyáját, a város felett ül és szipog. A hivatalnok hunyorog, mikor kilép az ajtón, s egy fahéjillatú lány után néz, a Duna parton turisták, a nap már lemenőben, mint linzer közepén párcsepp gesztenyeméz. Könnyes közönyében a sorsok, a hírektől unottan borzad a világ, szemetes kukában végezzük mi is, mint a padon felejtett, ázott papírvirág. Szeretem a villamost, szeretem, ahogy magában nyüszög, s a megálló táblát, mely kicsit meghajolva, úgy áll, mint keresztfán a szög. Metróval megyek, futószalagon a termesz, ők is szinte csak aludni térnek haza, hol van már az a kép bennem, mikor tengerparti házat legyez a pálmafa?
Likes
No Comments