A felszínre törő infantilizmus csak eszköz. Mögötte ott leselkednek a mindent megmételyező, bénító félelmek. Ide zsúfolódott be mind. A hétköznapiak és a meg nem nevezhető nagy félelmek is. Hogy egyedül vagy magaddal. Nagyon egyedül, hiába vannak körülötted még tucatnyian a nap minden egyes rohadt percében.
A félelem a foglyok végzete. Észrevétlenül lopózik beléd, a nagyon vágyott gazdatestbe. Besurran a nappalokba, az éjszakákba, belerágja magát az összes hajnalodba. Beköltözik a várakozásba. Beköltözik a reménybe. Beköltözik a lemondásba. Nem lehet meghatározni. Nem lehet tetten érni. Nem lehet megfékezni. Nem lehet kibírni. Sem ésszel, sem logikával, sem csellel, sem erőszakkal.
Átitat mindent. Kocsonyás, ellenálhatatlan és szívós. Felőröl, ledarál, kizsigerel, szétmarcangol, kikészít. Lenyúzza a bőrt a kezeidről, a lábaidról, a hasadról, a hátadról, a fejedről. Megzabálja a szemgolyóid, a dobhártyáid. Befurakszik a hónaljadba, a heréidbe, a vesédbe, a májadba. Szétlapítja a beleket, az agyat, a hólyagot. Beeszi magát a rostokba. Megbénítja az idegpályákat. Kivasalja az agytekervényeket. Eltömíti a pórusokat, a mirigyeket, az ereket. Lelassítja a vérkeringést, a levegőt molekulákra bontva kiszívja belőled az oxigént. Megöli a spermákat.
A jeges veríték, a nyomasztóan kattogó idő, az ágyszomszéd hörgő horkolása. Fingás, böfögés, köhögés, harákolás. Nyikorgó vaságyak. Falra vetített rácsok a hideg fényben, gondolataid feketére fagyott lenyomata.
Megmenekülhetsz. Benyelhetsz egy marék altatót, egy jóképű pengét, ólmot, drótot, tűt. Felkötheted magad az ablakrácsra. Felvághatod az ereidet. Ha akarod, a kezeden, ha akarod, a torkodon, ha akarod, a hasadon. Felszúrhatod a bőröd. Benzint fecskendezhetsz a tüdődbe. Cérnát fűzhetsz a szarba, gombot varrhatsz a térdedre. Eltörheted a csontjaidat. Nekirohanhatsz fejjel előre a falnak.
Gubbaszthatsz kényszerzubbonyban gumiszobában, mint egy gigantikus buddhagalamb. Fekhetsz rácsos ágyban vagy koszlott rabkórházi műtőasztalon. Üveges szemekkel üvölthetsz, mert félsz, mert egyedül vagy, mert csődöt mondtál.
Tudod, hogy magadra maradtál. Tudod, hogy magadra maradsz. Azt hiszik, ismernek. Csődöd nyilvánvaló és gusztustalan. Semmirekellő pszichopata vagy. Kallódó szemét a sitten. Ti kintiek kúrtok szét engem, és fanyalogva fordultok el a roncsok láttán. Tuti menekülés, mi?
Év Alkotása – 2022
szakmai díj
*********
Garaczi László értékelése:
Kedves Mindenki,
a Menekülés című írást az idei pályázat kiemelkedő és megrendítő darabjának gondolom, ami ráadásul olyan fajta próza, ami közel áll hozzám: valahol a novella, a vallomás, az esszé és a költészet határvidékén járunk, ahol a lényegről nem vonják el a figyelmet az elbeszélés bevett elemei: a történet, a karakterépítés, a miliőábrázolás, ugyanakkor ezek sűrítetten mégis csak valamiképpen benne vannak az expresszív képekben és litániákban.
Persze az elemzés szokásos módszereivel is megközelíthető a szöveg, említhető például az egyes szám második személyű elbeszélői pozíció, ami egyrészt eltávolító hatású, a narrátor mintegy kívülről tekint magára, másrészt mintha hozzánk, az olvasóhoz szólna, rólunk beszélne, és ezzel az érintettséggel mintegy behúz a világába.
Nagy erénye a szövegnek, hogy a magány és a rettegés leírásában nem érezzük a részvétkeltés direkt szándékát, sem az önsajnálatot – vad, kíméletlen, illúziótlan körözés ez a súlyos témák fölött. Kizárja a szentimentális elérzékenyülés lehetőségét, nem panaszkodik, nem akar meghatni, nem ácsingózik együttérzésre, csak a keserű tényeket sorolja könyörtelenül. A kétségbeesés hitelessége nem a szavak jelentéséből, hanem az egymásba kapaszkodó, sorjázódó mondatok ritmusából sugárzik, és az olyan kreatív megoldásokból, mint a harmadik bekezdés félelem-fenomenológiai szakasza, amely a rettegést nem lelki, hanem testi tünetekben éri tetten és mutatja fel.
Az írás sejthető alaphelyzete, az éjszakai közös hálóterem lidérces világa csak az írás közepén villan fel, valószínűleg egy éjszakai számvetést vagy vallomást olvasunk tehát, amelynek fő motívumai a magány és a félelem mellett az öngyilkosság és az őrület, mint lehetséges menekülési utak, majd visszatérünk az írás elejének szikár ténymegállapításaihoz: „magadra maradsz”, „csődöd nyilvánvaló”, hogy végül új perspektívát nyisson a szöveg, többes szám második személyű megszólításba vált, majd egy némiképp rejtélyes kérdéssel végződik: „Tuti menekülés, mi?”, ami vonatkozhat az őrületre, a halálra, de az ellenséges közeg részvétlenségére is.
Bármely irodalmi lapban közölhető, erős szöveg ez, amihez ugyanakkor valamiért nem könnyű gratulálni, ahogy illő lenne, most mégis megteszem, gratulálok, abban a reményben, hogy az ilyen írásokkal való foglalkozás talán segít a nehéz élethelyzetek elviselésében, másrészt ezek a műalkotások tanúságot tesznek a kitaszítottság létezéséről a szerencsésebbek számára, ezért pedig külön köszönet illeti a szerzőt.
G. L.
