Egy szélmalom három lapátja fekszik a fűben,
ez mutatja a múltat a legélethűbben,
egy elfelejtett kor elfelejtett része,
és nincs kérdés, hogy idővel ez is odavész-e.
Egy zárókő fekszik a porban félig,
boltívek királynője régóta nem fénylik,
ma már a kaput támasztják ki vele,
hiába volt grófi ajánlólevele.
Régi motor a fészerben hátul,
az időtlenségbe belebámul,
értéktelen ócskavas – mondják,
az elmúlás hálóját nem csak pókok fonják.
Egy idős ember, ház előtt a padon,
nagyapjáé volt egykor a malom,
apja építette a boltíves kaput,
az idő úgy verte le, mint cigiről a hamut.
A motor is eldőlt, sorsot mutat,
ez volt az utolsó táncmozdulat,
a férfi nem mozdult, hiába is menne,
nézte hosszan, hisz magát látta benne.
Háború se volt, mégis pusztult minden,
öntudatra ébredt a gyarló emberisten,
és veszni hagyta múltját, gyökereit tépte,
lehet, hogy én voltam az egyik, de lehet, hogy épp Te!
