Park Könyvkiadó, 2021
részlet
Victor Miesel nem csúnya férfi. Egykor szögletes arcát meglágyították az évek; dús hajával, sasorrával, sötét bőrével Kafkára emlékeztet, egy olyan életerős Kafkára, akinek sikerült túlélnie a negyvenedik életévét. Magas és vékony, csak deréktájt van egy kis fölösleg rajta a szakmájával járó mozgásszegény életmód miatt.
Merthogy Victor író. Bár mindkét regényét, Az erdő a dombra vonul és a Bukott kudarcok címűt, kedvezően fogadta a kritika, és még egy echte párizsi irodalmi díjat is kapott – igaz, nem abból a fajtából, amelyiknek a vörös haskötőjéért ölik egymást a vásárlók –, egyik könyvéből sem fogyott néhány ezer példánynál több. Meggyőzte magát, hogy vannak ennél tragikusabb dolgok is, és a csalódottságnak semmi köze a sikertelenséghez.
Negyvenhárom évéből tizenötöt töltött írással, de ez az irodalmi életnek nevezett valami olyan a szemében, mint egy vonatos burleszk: a bliccelő szélhámosok nagy csinnadrattával és az inkompetens kalauzok cinkos beleegyezésével felszállnak az első osztályra, miközben a szerény zsenik – akiknek kihalóban lévő fajához Miesel nem sorolja magát – a peronon rostokolnak. De Miesel nem keseredett meg; megtanult nem gondolni rá, és elfogadja, hogy azért kell könyvfesztiválokon ücsörögnie, hogy x óra leforgása alatt négy embernek dedikálja a könyvét; ha egy kartársi sikertelenség hagy némi szabadidőt az asztalszomszédjának, kellemesen elbeszélget vele. A sokszor szórakozottnak és távolságtartónak tűnő Mieselnek, nehézségei ellenére, köztudottan jó a humora. De hol az a jó humorú ember, aki ne a „nehézségei ellenére” érdemesült volna hasonló hírnévre?
Miesel fordításból él. Angolból, oroszból és lengyelből fordít; lengyelül a nagyanyja beszélt vele gyerekkorában. Vlagyimir Odojevszkijt, Nyikolaj Leszkovot, olyan tizenkilencedik századi szerzőket fordított, akiket már kevesen olvasnak. Néhanapján őrültségeket is elvállal, egyszer például egy fesztivál felkérésére A Godot-ra várva című darabot írta át klingonra, vagyis a Star Trekben szereplő gonosz földönkívüliek nyelvére. Hogy a bankja se essen kétségbe, Victor az olvasót kiskorúsító, kevéssé igényes angolszász bestsellereket fordít. Bár fordításait nagynevű, sőt nagy befolyású kiadók fogadják tárt karokkal, saját kézirataival Victor nem lépheti át a küszöbüket.
Mieselnek van egy babonája: a farmerzsebében mindig ott lapul egy legókocka, egy 2×4-es, tűzpiros alapdarab. Annak a várerődnek a falából, amelyet Victor egykori gyerekszobájában az apjával épített. Aztán jött a baleset az építkezésen, és az erőd ott maradt befejezetlenül az ágya mellett. A kisfiú némán pásztázta a vár oromzatát, a felvonóhidat, a figurákat, a lakótornyot. Ha egyedül fejezi be az építkezést, vagy szétrombolja a várat, azzal elismerte volna a halál tényét. Egyszer aztán zsebre tett egy kockát az erőd falából, és lebontotta az építményt. Ennek harmincnégy éve. Azóta Victor kétszer veszítette el a kockát, és mindkétszer pótolta egy másik ugyanolyannal. Először fájdalmában, másodszor csak úgy. Tavaly, az anyja temetésén, a koporsóba is belecsempészett egyet, majd rögtön vett egy másikat. A kis vörös téglatest nem az apja, csak egy emlék emléke, mégis a vérség és a hűség jelképe.
Mieselnek nincs gyereke. Magánéletében, töretlen hévvel, kudarcot kudarcra halmoz. Nem elég meggyőző, sokszor túl távolságtartó, és különben sem találkozott még olyan nővel, akivel hosszabb ideig együtt tudna élni. Vagy eleve úgy választ, hogy ne is tudjon.
Badarság: a nővel már találkozott, négy éve, az Arles-i Fordítótalálkozón, ahol arról tartott előadást, hogyan kell Goncsarov műveiben a humort fordítani – a nő ott ült az első sorban. Victor igyekezett nem csak őt bámulni. Utána szóval tartotta egy kiadó: „Szeretnénk, ha Ljubov Gurevics orosz feminista írónőt maga fordítaná nekünk. Mit szól hozzá? Remek ötlet, ugye?”, és Victor nem tudott lelépni. Két órával később azonban, a desszertek felé türelmesen kígyózó sorban, ott állt mögötte a nő, és mosolygott. A szerelemmel az a helyzet, hogy a szív rögtön tudja és fennen hirdetné az igazságot. De nem lehet csak úgy lerohanni a másikat azzal, hogy szeretjük. Nem tudná mire vélni. Ezért magunk előtt is kendőzzük, hogy rabul ejtett bennünket, és társalgásba kezdünk.
Így esett, hogy Victor a csokoládétorta utolsó, tejszínhabos morzsáihoz érve megszólította a mögötte álló nőt: „Ez már csak a hab a tortán.” A nő udvariasan nevetett: „hab a tortán”, ismételte rekedt, de Victor fülében égi zenének tetsző hangján, aztán visszament az asztaltársaságához. Hát ezt elbénázta.
Néha találkozott a tekintetük, amiből Victor kölcsönös vonzalmat szeretett volna kiolvasni; aztán tüntetőleg a bárhoz vonult, hátha utánamegy a nő, de az elmélyülten beszélgetett valaki mással. Victor olyan ostobának érezte magát, mint egy kamasz, úgyhogy visszament a szállodájába. Nem találta meg a nőt az esemény résztvevőinek fotói között, de biztos volt benne, hogy találkozik még vele, ezért másnap délelőtt különböző ürügyekkel végigjárta az összes műhelyfoglalkozást. Hiába. A nő nem volt ott a fordítótalálkozó záróünnepségén sem. Köddé vált. Victor az utolsó reggelinél a szállodában megkérdezte egy ismerős kollégáját, nem tudja-e, ki az, de az „elbűvölő, alacsony, barna” leírás alapján nehéz bárkit is azonosítani.
Ha őszinte akar lenni magához, a következő két évben azért vett részt a fordítótalálkozón, mert remélte, hogy összefut a nővel. Súlyos szakmai hiba, de azóta minden fordításába belecsempészi azt, hogy „hab a tortán”. Rögtön a Gurevics-tanulmánykötettel kezdte a galádságot: a Почему нужно дать женщинам все права и свободу, azaz „Miért kell a nőknek jogokat és szabadságot adni” című nyitótanulmányba beleírta azt, hogy: „A szabadság nem desszert, édesség, hab a tortán, hanem jog.” Ez elég diszkrét, nem? Végül is annyit tud a nőről, hogy érdekli Goncsarov. De ha olvasta is a könyvet, nem vette észre a beszúrást, ahogy egyébként a szerkesztő és az olvasók sem. Victor hagyta, hogy elmenjen mellette az élet: kétségbeejtő.
Év elején egy francia–amerikai szervezet, amelyet a francia nagykövetség kulturális osztálya finanszíroz, Victornak ítél egy díjat az egyik thrillerfordításáért. Márciusban az Egyesült Államokba utazik, hogy átvegye a díjat, és a gép szörnyű légörvénybe kerül. A vihar végtelennek tűnő ideig dobálja a repülőt. A kapitány nyugtatja az utasokat, de senki nem kételkedik, Miesel a legkevésbé, hogy a gép neki fog csapódni a vízfelszínnek, és mind a tengerbe vesznek. Victor hosszú percekig ellenáll, kapaszkodik a székébe, megfeszíti az izmait, hogy ne érezzen minden rázkódást. Próbál nem kinézni az ablakon a sötétben szakadó jégesőre. És akkor néhány sorral előrébb, egy mindennek dacára zavartalanul szundikáló, kapucnis, szőke férfi mellett meglát egy nőt. Ha a beszállásnál észrevette volna, le sem veszi róla a szemét. Bár nem igazán hasonlít rá, az eltűnt arles-i szépséget idézi kíméletlenül. Finom, törékeny vonásai, hamvas bőre, kecses alakja láttán azt gondolná az ember, hogy nagyon fiatal, de a szeme körüli apró ráncokból ítélve harminc körül lehet. Teknőckeretes szemüvegének orrtámasza játszi légyszárnyként ül az orrán. A nő néha rámosolyog a szomszédjára, egy nála idősebb férfira: valószínűleg az apja; a gép rázkódása mintha szórakoztatná őket, de lehet, hogy nyugtatólag hat rájuk, ha fesztelenséget színlelnek.
A repülő újabb légörvénybe kerül, és Victor lelkileg megtörik: behunyja a szemét, és hagyja, hogy a gép ide-oda dobálja ernyedt testét. A kísérleti patkányok között is van olyan, amelyik erős stresszhatásra feladja a küzdelmet, és beletörődik, hogy elpusztul.
Végtelenül hosszúnak tűnő idő elteltével a repülő kikerül a viharból. De Miesel kimerült, és nem bír szabadulni az irrealitás dermesztő érzésétől. Az élet újraindul körülötte, az emberek nevetnek, sírnak, és ő mintha egy homályos üveg mögül nézné őket. A kapitány megtiltja mindenkinek, hogy leszállás előtt elhagyja a helyét, de Miesel amúgy sem tudna felállni a székéből, jártányi ereje sincs. Amint kinyílnak az ajtók, az utasok türelmetlenül nyomakodnak a kijárat felé, szinte menekülnek, csak Miesel ül az ablak mellett, a helyén az egyre ürülő gépen. Egy utaskísérő megveregeti a vállát, Miesel kényszeredetten feláll. Eszébe jut a fiatal nő: látnia kell. Érzi, hogy csak ő lendítheti ki abból az egzisztenciális diszkontinuitásból, amibe került: keresi a szemével, de sehol nem látja, nem találja a bevándorlásnál sorban állók között sem.
A reptéren már várja a konzulátus könyviroda-felelőse, és igyekszik a zaklatott, konokul hallgató fordító kedvében járni:
– Biztos, hogy jól van, uram?
– Hogyne. Azt hiszem, kis híján meghaltunk. De jól vagyok.
A hangja olyan színtelen, hogy a konzulátus embere megijed. Miesel szállodájáig több szó nem esik köztük. Amikor másnap késő délután Mieselért megy, konstatálja, hogy a fordító egy napja a szobájában ül, még csak át sem öltözött. Némi unszolásra Miesel hajlandó lezuhanyozni és átöltözni. A fogadást a Central Parkkal szemben, az Ötödik sugárúton tartják, az Albertine könyvesboltban. A megfelelő pillanatban, a kultúrattasé sürgető intésére Miesel előhúzza zsebéből a Párizsban megírt köszönőbeszédét, olvassa erőtlenül, hogy a fordító feladata „a műben zárványosult tiszta nyelvet a fordítás által felszabadítani”, darálja lélektelenül a sok jót, amit valójában nem gondol az amerikai szerzőnőről – egy magas, szőke, rosszul sminkelt nő, aki ott mosolyog mellette –, majd hirtelen elhallgat. A beálló kínos csendben az írónő elragadja tőle a mikrofont, hálásan megköszöni a beszédet, és bejelenti, hogy fantasztikus sagája hamarosan két új kötettel bővül. Aztán kezdődik a fogadás; Miesel a semmibe réved.
„A francba, amennyit ezekre az eseményekre költünk, igazán megerőltethetné magát egy kicsit” – dünnyögi oda a kultúrattasé a könyviroda felelősének. Az próbálja védeni Mieselt, aki másnap reggel hazautazik Párizsba.Amint hazaérkezik, Miesel írni kezd, mintha valaki diktálná, mit írjon, és ez az uralhatatlan gépiesség erős szorongással tölti el. Anomália lesz a címe, ez lesz a hetedik könyve.
