Augusztus első vasárnapja volt, rekkenő hőség. Aki megtehette, bemenekült légkondis lakásának hűvösébe, vagy legalábbis egy frissítő ventillátor elé, legtöbben azonban szenvedtek a melegtől, még a hajléktalanoknak is kezdett elegük lenni a forróságból. Ha az égieknek lett volna idejük lenézni a Földre, egy öregembert láttak volna különös öltözékben, aki egész testében reszketett az ajtóban, amikor a csengetésre Melinda kinyitotta. Már nem is csodálkozott a bácsi furcsaságán, hiszen jól ismerték a házban annak betegségét, úgy tudták, alami időskori nyavalyában szenved. Az öregúr viseltes pantallóját egy nadrágtartó fogta fel, és szabadon hagyott bozontos szőrős felsőtestével bizony elég bizarr látványt nyújtott. Gönci úr már évek óta ott lakott az emeleten, egyedül élt, lánya jó, ha havonta egyszer látogatta.
– Fekete úr itthon van? – kérdezte az idős ember, és esdve emelte föl a tekintetét.
– Igen, mindjárt hívom! – mondta a harminc év körüli rövidre vágott hajú szőke nő, aki éppen az ebédbefőzéssel bajmolódott, a paprikás krumpli illata betöltötte a levegőt, lehet, hogy debrecenit is tett bele, mert szinte összefutott az ember szájában a nyál a kellemes szagoktól. Persze ezt is finoman meg lehetett csinálni, a tapasztaltabb háziasszonyok jól tudták annak fortélyát, vagyis belekevertek egy fél pohár tejfölt is, amikor jól megfőtt, egyet rottyant és a hétköznapi ételnek fenséges ízt adott.
Az előszoba elárulta, hogy szegény emberek laknak ott, a parkettára hosszú olcsó rongyszőnyeg volt terítve, de tisztaság uralkodott, „tiszta udvar, rendes ház, dicsérd a ház asszonyát” jutott eszébe az embernek. A zöld növények vidámságot és életszeretetet tükröztek, volt köztük legyezőpálma, futó, vagy virágzó kaktusz, látszott, hogy gondosan és szeretettel ápolják őket.
– Keresnek! – kiabált be a szobába Melinda. A hívó szóra egy sovány, göndörhajú, magas kreolbőrű férfi – úgy negyvenkettő lehetett – ruganyos léptekkel odasietett az ajtóhoz. Fekete haját bezselézte, érdekes módon nem voltak ősz szálak benne. Nem volt más öltözéke, mint egy fürdőnadrág, valószínűleg így próbált a meleg ellen védekezni, bár ha benézett volna valaki a szobába, egy kisebb ventillátor pörgését észlelhette.
– Jöjjön be Görci úr! Miben segíthetek? – invitálta az öregembert szívélyesen Sándor, mert úgy hívták.
– Itt van ez a két aranylánc, majd adja oda a lányomnak! A szociális otthonban, ahová megyek, csak ellopnák! Én magában megbízok! De azért adjon róla elismervényt! – és ezzel lerakta az öregúr a konyhaasztalra az ékszereket. Nagyot sóhajtott, mintha egy súlyos tehertől szabadult volna meg.
Sándor beszaladt a szobába fehér papírért, golyóstollért és máris hozta, „csak meg kellene védenie szegény Görci bácsit a bajoktól”, gondolta magában és rettenetesen megsajnálta.
– Igen, átvettem két aranyláncot, mennyit érhetnek? – írta a papírra, de előbb egy újságot tett alá a viaszosvászon abroszon.
– Úgy negyvenezret – mondta alig hallhatóan az öregember.
– Nyugodjon meg, Görci úr, minden rendben lesz! Vigyázzon magára! Majd odaadom a lányának, ha jön, teszek egy cédulát az ajtajába! Jól tessék a papírt eltenni!
– Köszönöm Fekete úr! Nagyon hálás vagyok! – mormogta az öregember és fáradtan kicsoszogott a lakásból. A nő félresimította homlokán rakoncátlan szőke frufruját, majd becsukta a bejárati ajtót. Sándor odaadta a láncokat Melindának.
– Zárd el a szekrényedbe! Ott jó helyen lesz!
A nő szótlanul felmarkolta az ékszereket és bevitte a szobába. Kihallatszott a lakat csörgése. Ezután Melinda először elszótlanodott, majd magába mélyedt. „Úristen miért is engedtem, hogy az öregember itt hagyja az aranyláncokat? Ha eltűnnek, Sándor még hat hónapot is kaphat!”
Másnap reggel a kávézás után, valamilyen belső parancstól vezettetve kivette az elzárt láncokat és odaadta Sándornak.
– Én nem vigyázok rá! Mi lesz, ha eltűnik? Tudod, hogy egy gyerek is ki tudja nyitni ezt a lakatot!
– Ugyan ne csacsiskodj! Majd beteszem a szekrényembe! – nyugtatta meg Sándor. – Ide nem járnak betörők, ez egy szegény ház – azzal bedobta az ékszereket a fehérneműk közé.
– Ne gondolj ostobaságokat!
A férfi segélyek után szaladgált, már két éve munkanélküli volt és nem tudott elhelyezkedni, szerencsére Melinda egy kis ABC-boltban eladóskodott, sokszor este tízig dolgozott. Hetvenezret kapott a zsugori, kopasz, öregedő főnökétől. Esténként Sándor eléje ment és együtt jöttek haza, a férfi féltette asszonyát a kellemetlenkedőktől. Ha kifizették a harmincezer rezsit, kevés pénzük maradt, úgyhogy nem kellett fogyókúrázniuk! Persze sokba került Sándor „füstölése” is, igaz, csempészcigarettát vettek, azt olcsóbban kapták meg. Még szerencsésnek mondhatták magukat, mert jóformán csak a nagyobb ünnepeken, karácsonykor, szilveszterkor és húsvétkor söröztek, boroztak! Kivételnek számított, amikor „vörösbor-kúrát” tartottak, napi egy-egy pohárka egri itókával.
Aznap a férfi csak este kilenc óra tájban keveredett haza, nagyon furcsán viselkedett, össze-vissza beszélt, pedig látszott, hogy egyáltalán nem ivott. Hangja izgatott és ideges volt, fekete szeme különösen csillogott, mintha nem is lett volna egészen magánál. Aztán negyvenezer forintot nyomott Melinda kezébe.
– Nyertem a ruletten. A tizenhármast játszottam meg!
Melinda tudta ugyan, hogy a férfi a barátjával el szokott járni az egyik kaszinóba, mégis sötét sejtelmek kezdték gyötörni és egyből keresztkérdéseket tett föl.
– Honnan vetted rá a pénzt? Miből játszottál? Mi van az aranyláncokkal?
– Találtam egy tízezrest az utcán, a gimnázium előtt! Azt tettem rá a rulettre. Az ékszer csak bizsu volt, beledobtam a kukába! Ilyent ezerkétszázért árulnak a piacon, nem ért semmit sem jóformán! – magyarázkodott Sándor.
Melinda szemét könny borította el és nem tudott egy szót sem szólni, csak leült a konyhában a hokedlira és szívét mardosta a kétségbeesés. Aznap éjjel nem is tudott aludni, míg a férfi szinte beleesett az ágyba és pillanatokon belül mély álomba merült. Reggelre Sándor semmire sem emlékezett, még arra sem, hogy este pénzt adott oda asszonyának. Fogalma sem volt, hová lett a „negyvenezer”, azt hitte, hogy elvesztette, vagy netán kizsebelték! Persze nem mert erről szólni Melindának. A nő gondosan elrakta a forintokat, érezte, hogy egyszer majd még szükség lesz rá, talán karácsonykor, és hallgatott, nehezére esett, mert eddig jóformán mindent megbeszéltek, lelkét azonban olyan nyugtalanság fogta el, hogy sokszor azt hitte, hogy megfullad. Tudta, hogy a férfi hazudik, de nem tudta rábírni, hogy mondja meg az igazat, mert Sándor akkor elkezdett vele kiabálni, hogy ő nem adta el a láncokat, „jó ha ezer-ezerkétszáz forintba kerülhettek, ócska hamisítványok voltak”!
Már hónapok óta nehezen éltek, naponta egyszer ettek meleget, azt is egy nyugdíjas néninek köszönhették a házból, aki hosszú időre kórházba került, és a klubból elhozták az ebédjét. Persze erről a klubban mit sem tudtak. A hütő dugóját már régen kihúzták, azért az egy liter tejért nem volt érdemes üzemeltetni, amúgy is éppen hogy csak annyit vásároltak, amit aznap megettek. A zsír is elállt pár napig, ha Melinda előtte jól átsütötte és dunsztos üvegbe tette, időnként jó nagy karéj kenyérre kenték, megsózták és paprikával, paradicsommal ették.
A férfi váltig tagadta, hogy eladta volna a láncokat, amikor egyik reggel Melinda két zálogcédulát talált összegyűrve a férfi párnája alatt, aki véletlenül ott felejtette. Azután következő éjszaka, egy viharos együttlétük után, kérdőre vonta párját.
– Sándor! Tudom, hogy nem adtad el a láncokat, zálogba raktad! De miből veszel hatvanezer forintot, hogy kiváltsad? Tudod, hogy emiatt börtönbe kerülhetsz? Miért nem adod fel magad a rendőrségen!? Ha jelentkezel, az enyhítő körülménynek számít! – szólt Melinda, de maga sem hitte el, amit mondott. Fogalma sem volt, hogyan árulja el, hogy negyvenezer forintot félretett!
A férfi nagyot nevetett fekete bajuszkája alatt és megnyugtatta asszonyát.
– Ilyen butaságokat biztosan a tévében hallottál! Tudod, hogy Görci úr olyan súlyos beteg, hogy nem emlékszik semmire, legföljebb letagadom, hogy átvettem! Már úgyis a szociális otthonban ápolják! Ne idegeskedj, majd szerzek valahonnan pénzt! Csak találok munkát magamnak! Időt kell nyerjek!
Melinda némán nézett rá és nem tudta, mit mondjon. Eltelt egy hónap. Valóban a láncokért senki sem jelentkezett. Közben Sándor az egyik étteremben elhelyezkedett „fekete mosogatónak”, hatvanötezret kapott tisztán. Első fizetésével aznap délelőttre eltávozást kért, elment a maszek zálogoshoz és kiváltotta a láncokat. Melinda szeme szinte fénylett az örömtől, amikor a férfi lerakta az asztalra az ékszereket.
– Mi lenne, ha eladnánk? Kapnánk érte százezer forintot is! – kérdezte nevetve a férfitől.
– Ugyan már, te kis csacsi, majd felkutatjuk Görci úrnak a lányát, és visszaadjuk az egészet! Csak nem akarsz börtönbe kerülni? – lehajolt, magához ölelte Melindát és megcsókolta. Hosszú ideig így maradtak, csak az asszony nyelt egy nagyot, mintha torkán akadt volna valami. Nem baj, majd karácsonykor előrukkol a „negyvenezerrel”!
A tizennyolc karátos aranyláncok minderről semmit sem tudtak, ott csillogtak-villogtak a konyhaasztalon, a déli Nap sugarai táncot jártak rajtuk. Amikor kibontakoztak az ölelésből, Sándor bevitte a szobába és a fehérneműs szekrényébe dobta az ékszereket, magában pedig nem káromolta Istent, inkább fohászkodott hozzá.
