Bokassa és Méhecske
Érdekes volt megfigyelni, hogy viszonylag rövid idő alatt milyen hihetetlen változásokat okozott ezeknek az elítélteknek az életében a Tanúkkal való találkozás. E „szántóvető” ténykedés legmegrázóbb eredményével az egyik kedvezmény-tárgyaláson, amikor is a büntetés-végrehajtási bíró a feltételes szabadságra bocsátásról dönt, szembesültem.
Bokassát, a sötét bőrű, széles szájú, vastag ajkú Kecskemét környéki cigány férfit már ismertem, akár a rossz pénzt. Még fogházas korszakunkban meggyűlt egymással a bajunk néhányszor. Őt is a martonvásári szigorított javító-nevelő munkabázis termelte ki számunkra. Kong, aki Márianosztrán együtt ült vele, mesélte, hogy még ott akasztották rá az afrikai emberevő császár nevét, s ő, mit sem tudva a bantu kannibálról, büszke rátartisággal viselte azt. Bokassa értelmileg fogyatékos vadember volt, rejtély előttem, miként akadt a honban olyan bíróság, amely őt tiszta lelkiismerettel beszámíthatónak mondta ki és elítélte. Soha előtte nem láttam még viszont ösztönlényt hozzá hasonló öntudattal létezni. Amikor megérkezett hozzánk, azzal nyitott, hogy zárkájában összedöntötte az emeletes ágyakat, mivel arra akarták rábírni őt, Bokassát, Nosztra rémét, hogy telepedjen föl a doberdóra (a fölső ágyra). Ez még nem lett volna vészes, de amikor szólt neki a zárkafelelős, hogy állítsa már le magát, elkapta a szerencsétlent, és egy zsilettpengével neki akart látni, hogy kicsipkézi a nyakát. Szerencsére, nemcsak a zárkafelelősére, de az enyémre is akadt a zárkában két tökös gyerek, akik stokival (a három lábú kisszékkel) jobb belátásra bírták a túlméretezett Mauglit.
Nem tudom, miként került a jehovisták útjába Bokassa, lényeg az, hogy szamaritánus türelemmel megdolgozták, s hamarosan a vérengző farkasból jámbor kezes báránnyá változott.
A megtérített, javulás útjára tévedt cigány férfi, az újrakezdést megkönnyítendő, pártfogót kért magának. A fiatal bírónő, aki ennek sorsáról volt hivatott dönteni, tágra nyílt szemekkel figyelte Bokassa áhítatoskodását. Átszellemült volt, akár a woodoo mágusok extázis előtt, arca bűnbánó Magdolnáé. Meg sem várta a kérdést, máris belevágott, s részletesen beszámolt megtérítéséről, olykor-olykor becsukott szemmel belekezdve egy-egy jehovista citátumba Jehova fenségéről, Istenről, akit Jehovának hívnak, s a Név kimondása által létezik, az igazakat dicsőségre segítő armageddoni háborúról… A bírónő szinte közbeszólni sem mert, annyira meglepte a „vadember” profetikus himnusza. Mielőtt útjára bocsátotta, gratulált neki meglelt hitéhez, s csak annyit jegyzett meg, hogy reméli, ezek után szívén viseli majd két állami gondozott gyermekének sorsát is, mert Jehovának aligha tetszhet, ha az Ő tanúja eldobja magától saját véreit. Bokassát észrevehetően kizökkentette meditációjából ez a földhözragadt intelem, de ő tudja, mondta, hogy testvérei ebben is segítségére lesznek majd.
– Na, látja, mi tűzzel-vassal hadakozunk a szekta ellen – szólalt meg Bokassa távozása után a büntetés végrehajtási bírónő –, miközben ők olyasmire képesek, amire a maguk nevelése aligha.
Végtére is van ebben valami. Mi tudományos igazságokat hangoztatunk, terápiákat vetünk be – az eredmény mégis lehangoló. Bokassával sem mentünk semmire, erre jönnek a Tanúk, a maguk olykor már-már tenyérbe mászó vakbuzgóságukkal, s a legjobb úton vannak afelé, hogy megmentsék ezt a nagyon is földi elkárhozásra ítélt lelket.
– A jehovisták részéről ez persze nem feltétlen és önzetlen filantrópia – magyarázom a bírónak –, hiszen ők csak akkor pályázhatnak a világvégekor mennyekbe szálló „Égi Királyság” polgárságára, ha itt, a múló földi létben minél több lelket mentenek meg Jehovának. Az „Égi Királyság” befogadóképessége ugyanakkor limitált, a szakirodalom szerint pontosan 33 ezren férnek el benne.
Akadtak persze rafkósabb (rafináltabb) megtérni szándékozók is. Mint például Méhecske, dörzsölt írnokom, aki gyorsan ráérzett a tanúkkal való pozitív kapcsolat gyümölcsöző előnyeire. Hamarosan összebarátkozott Áljehóval, sőt olykor-olykor falból még az esti duruzsokon is részt vett. Természetesen a jehovisták haraptak rá, felettébb nagy fogás lett volna számukra a negyvenöt éves pesti vagány lelke.
Méhecske, első írnokom, intellektuális bűnözőnek számított a baracskai pampákon. No meg rutinos, agyilag kigyúrt, rafkós elítéltnek. Tizennyolc évet ült eddig, harmadszor üdült a Bahamákon, ezúttal amiatt, hogy eladta tizenkét pesti kerületi kölcsönző teljes korongecset készletét.
– Hadnagy úr, tisztelettel! A festők tízszeres áron megvették, mert égen-földön nem lehetett korongecsetet kapni. A kölcsönzőből is csak egyet lehetetett elvinni. Virágot vittem a pultos kisasszonyoknak, meghívtam őket vacsorázni, úgyhogy egy-egy kerületből egyszerre 8-10 ecsetet vehettem ki. Újpesten, a bérházban, ahol a volt nejem és a kislányom lakott, egyszer találtam a lépcsőházban egy személyi igazolványt. A feleségemmel szemben lakó buszsofőré volt. Na, azzal kölcsönöztem. Képzelheti, mit ért meg szegény csóringer sofőr, amikor jött érte az URH-s autó. Sajnáltam, persze, de élni kellett valamiből…
Méhecske, a pesti flaszter Szindbádja, idősebb nőkkel tartatta ki magát, amikor, ahogy mesélte, „még nem voltam így összeszakadva, kinéztem valahogy”.
– Öltönyben jártam, cipő kisuvickolva, séró belőve, arany csuklólánc, a diplomatatáskában a brifkó, kamu iratok. A Vörösmarty-téri Gerbaud kávéházban meg az Intercontinentálban szedtem föl őket. Vagy inkább ők engem. Akadtak külföldi csajok, főleg osztrákok, németek is. A sitten tanultam meg németül egy sváb gyerektől. Elvittek magukkal a Balatonra, Hévízre ötcsillagos szállodákba, arany életem volt. Aztán, amikor rájuk untam, hajnalban leléptem, persze pénzükkel meg a fukszjaikkal együtt. Hogy feljelentettek-e? Nem hiszem, mert szégyellték volna, illetve nem tudom, mert mindig lopott személyikkel trükköztem. Az igazi nevemet nem tudták. Kijártam a Keleti és a Nyugati pályaudvarra is a nemzetközi vonatokhoz. Már fél órával az indulás előtt beültem a fülkébe. Beszédbe elegyedtem az érkező útitársnőkkel. Megörültek nekem, hogy egy megbízható úriemberrel osztják meg a kupét. Eszükbe jutott, hogy elugranának szendvicsért, újságért, szemmel tartanám-e addig a csomagjaikat. Na, abban nem volt hiba, gyorsan átpörgettem a bőröndöket, és vittem, amit értem. Filmfelvevőt, fényképezőgépet, ékszereket.
Írnokként viszont Méhecske munkamániás volt, majd minden este zárásig az irodában ült és verte az írógépet. – Nevelő úr, a kereskedelmi technikumban tanultam meg öt ujjal gépelni, ebben lepipáltam a csajokat. Adjon bármennyi melót, megcsinálom!
Hogy miért ülök itt éjjel-nappal? Hát, mert így ölöm az időt, tisztelettel!
Már első közös munkanapunkon tisztelettel figyelmeztetett, hogy ne vigyek le az elítélt körletre táskát.
– Nézze, főnök! Ültem már együtt nem egy nevelővel, börtönpszichológussal, akit a rabok vagy éppen a kollégái bebuktattak. Általában úgy, hogy megpatkolták a táskáját. Belepakoltak néhány százast, ötszázast, aztán a munkaidő leteltével a kapuban már várta az őrség. Betámadták, hogy eltáv, plusz csomag vagy beszélő fejében fogadta el a potovát. Amit aztán a beszélőn hoztak vagy a csomagban küldtek be a rokonok. Ez minimum egy év letöltendő. De voltam olyan nevelővel is egy stekában (zárkaközösségben), akit azért varrtak be, mert azzal vádolták, hogy olyan zsiványt javasolt kedvezményre, aki agyon volt fenyítve. Két év letöltendőt kapott.
Utóbb kiderült, hogy meglehet, szélhámos írnokom figyelmeztetése mentett meg attól, hogy katonai bíróság előtt végezzem. Igaz, táska nélkül is be lehetett buktatni a bévést. Például úgy, hogy az elítéltnek érkező csomag kibontásakor csempészik bele a kamu pénzt. De erről majd később.
Egy másik őszinte pillanatában az írnok elárulta azt is, hogy miben töri a fejét. A beszélők alkalmával nem csupán a szemét meresztgette, de olykor egyik-másik Tanú húgával, nővérével is sikerült cseverésznie. Áljehó bíztatta, hogy érdemes próbálkoznia, s ha Méhecske úgy gondolja, ő nagyon szívesen összehoz egy spontán háztűznézőt.
– Hadnagy úr, maga is láthatta, ezek a jehó csajok üdék, romlatlanok, aranyosak, tisztelettel. Arról nem is beszélve, hogy micsoda gazdaság van ezeknél a családoknál felhalmozva… – avatott be szélhámos terveibe a külvárosi Arséne Lupin.
Méhecske nem beszélt a vakvilágba, s keményen dolgozott, hogy elképzelései valóra váljanak. Addig-addig mesterkedett, míg végül szilveszterkor – amikor mindketten eltávozásra mentek – Áljehó meghívta magukhoz. Méhecske civil szerelésben – sötét öltöny, világoskék ing, bordó nyakkendő, no és persze az elmaradhatatlan diplomatatáska – snájdig volt, mint mindig. Pillanatok alatt levette lábáról Áljehó famíliáját. Voltaképpen a tanúk nem ihatnak, ennek ellenére az éjszaka folyamán ő és Áljehó sokszor lementek az alagsori műhelybe, ahova még délután elhelyeztek néhány üveg piát.
– Nézze, hadnagy úr, volt ott mindenféle finomság, de maga is tudja, hogy nem a flamó kedvéért jehóztam. Ittunk is rendesen azzal az álszenttel, ám a beígért lányok csak nem akartak megérkezni. Mondtam is neki, hogy öcsi, nem egészen erről volt szó, mire csak vigyorgott, és bizonygatta, hogy ő pedig mindent megtett. Egy fenét! Másnap, amikor vonatoztam vissza Pestre, elő akartam venni egy szendvicset, amit a mamája csomagolt, erre kiesik a nejlontasakból egy fénymásolt jehovista könyvecske. Képzelheti, tetőztem, mint a Duna Gönyűnél. Fogtam az „irodalmat”, és kibasztam az ablakon. (…)
