Váratlan tört rám a gondolat,
egyszáznyolcvan kilométer, csupán négy nap.
Kezdetben ismeretlen vidéken,
kóró nőtte, kietlen,
köves murvás útszélen elkopott cipőtalpam.
Nap égetett, tikkasztóan
nyugtatott a hajnali hűvös harmat.
Rövid éjszakáim eldugott templomkertben,
utcamentén, árokszélen.
Biztatást, mi adott, tudtam közeledem.
Üres zsebbel, egyre fáradó léptekkel
kilométertáblákat sem számolva, csoszogva, kínkeservesen
Nincs ajtó, hol reám esteledvén bekopoghatok,
nincs ember, kiben szánalmat ébresztene siralmas állapotom,
elnyűtt cipőm fűzőit rögzítem napégette vállaimon.
Tudom, ha lassan is, de célom felé haladok,
Nap váltja Holdat, Hold a Napot,
már nem számolom.
Céltalan volna csüggedten feladnom,
bár tudom, kanosszám végén újra csatlakozom.
Mégis mi az, mi hajt nyughatatlan,
meg-megbotolva, út menti növényekbe kapaszkodva?
Szemeimbe csalóka Nap könnyet ad, ajándékba.
Már Miskolcon ért a hajnal,
hejőparti nádas, Sajópart eldugott rejteke,
éjjeli kótyagos bóklászók keresetlen menedéke.
Mennél boldogabb a reggel,
két ártatlan gyermek,
ki semmiről sem tehet,
bújik hozzám őszinte szeretettel.
S ti csak hírös mesteremberek,
Rendelésre, jól megfizet, építsetek falat, magasat 180-ast,
Közte és köztem.
Ha szürke vándorként beváltam,
alpinistaként sem vallhatok szégyent.
Hiszen mi nekem egyszáznyolcvan kilométer?
