Kedvenc Apukámnak
Ezt egy szívemhez közelálló kislány írta az apukájának. Vagy talán én, helyette?
Megbeszéltük, hogy találkozunk. Ennek ellenére már látom is, hogy közeledik. Régi ismeretség a miénk. Szinte együtt nőttünk fel, bár jóval idősebb nálam. Mindig így van ez. Ő az apám. Mondják, hogy hasonlítunk egymáshoz. Meglehet. Az ő eszét örököltem. Egy hullámhossz, meg ilyesmik. Szólni sem kell, és már tudjuk egymást folytatni. Akkor most egy példa rá. Még ide sem ért, de már tudom, mi lesz.
– Szia, apa – mondom fagyosan –, mert elfelejtette a Mikulást.
– Szia, Laci lepi – sóhajtja ő enerváltan.
A Laci lepi onnan van, hogy kicsi koromban meséket írt nekem. Volt egy kedvencem, amelyik egy Laci nevű pillangóról szólt. Akkor megkértem, hogy legyek én a Laci lepke, és azóta neki Laci lepi vagyok. Szóval, megérkezett. Akkor most vissza a forgatókönyvhöz. Szinte szorul szóra úgy történik minden, ahogy mondtam.
– Apucikám! – és fagyosan a nyakába ugrom. Az ezredik puszinál veszek egy kis levegőt.
– Kicsikém – így ő, és majdnem kettétör.
Hát nem megmondtam? Minden úgy történt, ahogy akartuk. Elengedjük egymást. Lopva nézem az arcát. Mintha szürkébb lenne, mint legutóbb. De ő ugye soha nem hal meg?
– Apuci, mi van a Mikulással? – említem meg neki.
– Sztornó – mondja határozottan.
– Hogyhogy?
A szemében megpillantom azt az imádott szivárványt. Ilyenkor jön a sziporka.
– Sajnálom, kicsikém, de nagyon úgy néz ki, hogy nem létezik a Mikulás – mondja, és máris folytatja: – Tudod, ezt addig nem mondhattam, míg nem lettél katonaérett. Megértően bólintok. Eddig még tényleg nem voltam katona.
– Tudd meg a másik igazságot: Miklós bá’ dialízisen van. Úgy esett, hogy idén már kevesen hittek benne, és ezért megette a nyakán maradt szaloncukrokat. Ezért nem tudott jönni. A rénszarvasok pedig úgy döntöttek, hogy vadas lesz belőlük. És a szánkó is.
– Na, jó, ezt most elhiszem, de csak a kedvéért. Tisztán emlékszem, hogy amikor a bátyám ötéves-forma lehetett, Miklós-napon hazajött az oviból. Valamit keresgélt, majd apához fordult.
– Apuci – gügyögte sírásra görbülő szájjal –, az oviban mindenkinél járt a Mikulás, nálunk miért nem? Lehet, hogy rossz voltam? – szipogta bánatosan. Apuci, aki akkoriban még rutintalan szülő volt, rádöbbent, hogy elszúrt valamit. Az ölébe ültette a kiskrapekot, megsimogatta, és komolyan magyarázni kezdett neki:
– Tudod, fiam, a Mikulás bácsi nagyon öreg, és már csak nehezen bírja a strapát. Így aztán az ábécé elején levők tegnap kapták meg az ajándékot. A többieknek meg ma fogja hozni. A bátyó ezt el is hitte. A kis butus. Én akkortájt még nem voltam abban a helyzetben, hogy beleszóljak. Hat év van köztünk, így aztán én még csak az anyu pocijában doromboltam.
– Apuci – térek a lényeges kérdésre –, írtam a Jézuskának.
– Rendes tőled. És? – kérdezi.
– Odaadnám neked a levelet – mondom.
– Nekem, miért? – néz rám mosolyogva. – Küldd el e-mailben.
– Nem tudom a címét – védekezem.
– Nézd meg a szaknévsorban!
– És hol keressem?
– Mondjuk, a DHL-nél – feleli halál komolyan.
Majd megenyhül, és mosolyogva folytatja:
– Kicsikém, diktálom a címet: mennyorszag.iktato@gmail.com
– Tudom, hogy van ilyen cím, és mindig jön majd válasz. Ő elintézi.
Elküldtem a kívánságlistát. A válasz csak ennyi:
– Voltál már katona?
