Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy Öreghegy. Azért hívták Öregnek azt a hegyet, mert tényleg nagyon öreg volt ám. Még a hegy lábánál árválkodó falunál, Ördögienöreglaknál is sokkal, de sokkal vénebb. Ezt a négyszázhúsz lelket számláló kis község legidősebb lakója, Toncsi bácsi is készséggel elismerte. Sőt, azt állította, hogy neki az ő százhúsz évet megélt nagyapja mesélte, aki szintén a százhúsz évesen elhunyt nagyapjától hallotta, hogy Öreghegy még Ördögienöreglaknál is sokkal, de sokkal vénebb. Toncsi bácsi egyébként váltig azt állította, hogy ő már száztizenkét éves, noha a személyi igazolványa szerint csupán kilencvenkettő. Igaz, az is tiszteletreméltó kor.
Nos, ez az agg betyár, a mi drága Toncsi bácsink egy szép, rigófüttyös estén kijelentette, ő bizony szeretne végre világot látni. Születése óta ki sem mozdult szeretett szülőfalujából, ám ez nem igazság. Neki is joga van kicsit körülnézni, még mielőtt meghal. És már csupán nyolc éve van hátra, mondta szomorúan. Mert ugye, száztizenkettő, meg nyolc, az kereken százhúsz. Annál többet pedig senki sem élhet. A dolgot lehetetlen tovább halogatni, holnap kora reggel indulni kell. Muszáj. Ki tudja, a jövő héten talán már késő lenne. Elvégre az ő korában már bárki könnyen lebetegedhet.
Reggel tehát elemózsiát pakolt tarisznyájába. Frissen sült fehér kenyeret, finom füstölt sonkát, egy üveg vizet, meg egy üveg tizenegy éves, ötputtonyos tokaji aszút. Aztán útra kelt. Nekivágott megmászni az Öreghegyet. Most mit csodálkoztok? Hát persze, hogy a legjobb helyről akarta látni a világot. Csakis magas hegy csúcsáról lehet a legtöbbet látni a világból.
Nos, Toncsi bácsi ment, ment, mendegélt az Öreghegyet övező Öregerdőben, ami egyre sűrűbb lett. Amint feljebb és feljebb jutott, egyre keskenyebb lett az ösvény. A fák viszont annál inkább terebélyesebbek. Végül már falként állták el az utat jobbra is, balra is, muszáj volt előre menni, egyre csak előre. És egyszer csak, minő borzalom, az ösvény elfogyott. Illetve, úgy tűnt, mintha elfogyott volna. Mert, amikor a mi jó, öreg barátunk alaposabban megvizsgálta, mi a helyzet, észrevette, hogy az a fránya csapás folytatódik ám. Az utat csupán egy hatalmas kökénybokor zárja el. Három méter magas, három méter széles.
A teremburáját, most aztán mit tegyek? A kökénysövénynek kemény, kegyetlenül kemény, hosszú tövisei vannak ám. Ez itten egy áthatolhatatlan akadály, gondolta a mi hősünk. Leült töprengeni. Egyébként is ideje kicsikét pihenni. Hátát egy három méter átmérőjű óriási tölgy törzsének támasztotta. És lássatok csodát! Abban a pillanatban megszólalt a tölgyfa: Majd én segítek neked legyőzni ezt az aprócska akadályt. Ám előbb neked kell ám segíteni rajtam. Szörnyen szomjazom, öntsd a vized felét a tövemhez. Toncsi bácsi gondolkodás nélkül teljesítette a vén tölgy kérését, mire az az egyik ágát mélyen lehajlította. Ülj rá, mondta. És lágyan átemelte a mi vándorunkat a három méter magas, áthatolhatatlan kökénysövényen.
Vidáman indult tovább. Nagyon remélte, hamarosan eléri a hegytetőt, megebédelhet, és végre megihatja a pertut a világgal. Mégpedig nem is akármivel, hanem a jóféle, tizenegy éves, ötputtonyos tokaji aszúval, ami ott lapult az általvetőjében. Már többször is elkapta a kísértés, húz belőle egy jó nagyot, annyival is kevesebbet kellene cipelnie. De aztán rögtön arra gondolt, mennyivel jobban fog majd ízleni fent a csúcson.
Amikor egy felettébb meredek részre ért, ahol az ösvény szeszélyesen kacskaringózott jobbra, balra, hirtelen szembe találta magát a hétfejű sárkánnyal. Többméteres lángot okádott mind a hét pofája. Akár csak egy német lángszórós osztag a második világháborúban. A mi drága öreg világot látni akaró hegymászónk kis híján hanyatt vágódott meglepetésében. Szerencsére meg tudott kapaszkodni egy bokor ágában, különben lebucskázott volna a meredek lejtőn.
Teringettét, én mindig is azt hittem, sárkányok csak a mesében léteznek, kurjantotta. Hiába, na! Nincs igazság a földön! Valószínűleg ez az egyetlen példány él az egész naprendszerünkben, és lám, pont velem akar ez a rohadék megmérkőzni. Miért nem keresel magadnak valami fiatal, karddal, dárdával felfegyverkezett lovagot, te dúvad, rivallt a szörnyre. A hétfejű válaszképpen még hosszabb, még forróbb tüzet lövellt felé. Hősünk megszeppenve figyelte. Eh, egye meg a fene, gondolta, elegem van ebből a nagy-nagy világjárásból. Egyszer teszem ki a lábamat az én kedves szülőfalumból, és máris baj zúdul a nyakamba. Na, hát én innen szépen visszafordulok.
Letelepedett a legdúsabb koronát viselő fa alá, hogy elfogyassza az úti elemózsiáját. Ám a nagy ijedtségre először is a boros flaskát szándékozott meghúzni. Amint kinyitotta az üveget, egy seprőkkel dúsan feldíszített kisrepülőgépen eléje röppent az acélosan csillogó orrú rút boszorkány. Várj már pár pillanatig, te vándor, rikácsolta. Ajánlok neked egy igazán előnyös üzletet: hadd igyam meg én a finom itókád felét, cserébe elvarázslom az útból ezt a rusnya sárkányt. Toncsi bácsi ráállt az alkura, így hát folytathatta útját.
Csak nagyon lassan haladhatott előre, mert a fák ugyan alaposan megritkultak abban a hegyi magasságban, ám a talaj köves, nehezen járható lett. Az embernek meg kellett gondolnia minden lépését. Veszélyes lett volna jobbra-balra nézelődni, élvezni a táj szépségét menet közben. Messzire előre sem, csupán egyenesen a lába elé nézhetett. Így baktatott óvatosan. Hirtelen megtorpant. Dörzsölgette a szemét. Közvetlenül a lába előtt, alig két centire a cipője orrától, csillogó tárgyat látott. Csaknem ráléptem, sóhajtotta. Hát, ez meg mi a csuda lehet? Lehajolt, felvette. Kétarasznyi, vékony aranypálcát tartott kezében. Egyik végében almaalakú, fantasztikusan csillogó smaragd, a másikban szintén almaalakú és -nagyságú rubint volt belefoglalva. Elképesztően értékes kincs.
Hihetetlen szerencsém van, hatalmas, hallatlan, isteni szerencsém, kiáltott fel boldogan. Képes lett volna órákig gyönyörködni abban a szemet kápráztató tárgyban, de szerencsére felnézett az égre. Ohó, mindjárt a zenitre ér a nap! Gyerünk tovább, különben itt ér a hegyen az este. Az bizony nagy baj lenne ám! Isten tudja, miféle koboldok garázdálkodnak itt éjszaka. Tarisznyájába tette a talált kincset, és máris indult tovább. Már csupán néhány száz méterre volt a hegy tetejétől, amikor az egyik szikla mögül keserves sírást hallott. Settenkedve megkerülte a busznagyságú követ. Döbbenten látta, szívdobogtatóan szép tündér kuporog ott, és rázza a zokogás.
Jaj, istenem, mitől vagy ennyire elkeseredve, tündérke, kérdezte. Vége az életemnek, szörnyű baj szakadt rám! Elvesztettem a varázspálcámat, mondta a tündér.
Toncsi bácsi mélyen elgondolkodott. Talán éppen azt a pálcát találtam meg? Tűnődéséből vérfagyasztó kacagás rázta fel. Ez a gúnyos, diadalittas nevetés egyenesen a hegy gyomrából tört elő. A szegény, zokogó lány elsápadt. Abbahagyta a sírást. Rettegve bámult maga elé, ahol remegni kezdett a föld. Mondd csak, mondd gyorsan, hogy nézett ki az, amit elvesztettél, hadarta a megrettent öreg. Azt nem mondhatom meg, mert akkor elveszti varázserejét, és többé nem véd meg az ördögtől, suttogta letörten a lány. Jó, jó! Ne szólj egy szót se, csak bólints, vagy rázd a fejed. Szóval, az a tárgy kétarasznyi sárga pálca egyik végén zöld, a másik végén piros almával?
A tündér arca felderült, mosolyogva bólintott. Toncsi bácsi előkapta tarisznyájából a varázspálcát, és a lány kezébe nyomta. Abban a pillanatban vonyítás, nyüszítés hallatszott a föld alól, ami lassan-lassan halkult, végül elenyészett. Jó tett helyébe jót várj, mondta boldogságtól ragyogó arccal a tündér, elkísérlek a csúcsig. Fent, a hegytetőn a mi kedves öreg barátunknak majdnem elállt a lélegzete. Ahogy körülnézett, úgy hatott rá a látvány, mintha az egész mindenség ott heverne a lábai alatt. Naná, hiszen a falu a hegy lábánál valójában egy hatalmas katlanban feküdt. A környező dombok lezárták a szemhatárt. Bármerre nézett az ember, az hat-nyolc kilométernél nem volt messzebb. Ám az Öreghegy tetejéről harminc-negyven kilométernyire lehetett látni. Látom az egész világot, kiáltott fel az öreg. Ugyan, ne butáskodj, szólt rá a tündér, amit innen látsz, az szinte semmi. No, de mutatok én neked ennél sokkal többet. Fogd meg balkezeddel a varázspálca smaragdját, jobb kezeddel a pálca rubintját, aztán nagyon lassan forogj körbe. De tényleg nagyon lassan ám!
Toncsi bácsi szót fogadott. A varázspálca segítségével több ezer kilométer távolságig mindent látott. Hegyeket és völgyeket, szebbnél szebb tájakat, városokat, falvakat, tavakat és folyókat. Fantasztikus, lélegzetelállító élményben volt része. Nem győzött betelni a láthatókkal, bámulta egészen sötétedésig. Akkor felocsúdott. Ajaj, itt ragadtam éjszakára az Öreghegyen, sóhajtotta. A tündérlány ránevetett. Hogy te milyen csacsi vagy apókám, kapaszkodj meg jó erősen a derekamba. Hatalmasat suhintott varázspálcájával előre, és már lent is voltak a faluban. Búcsúzóul megpuszilta az öreg arcát, és már ott sem volt.
Toncsi bácsi ettől kezdve élete végéig mesélt fűnek, fának, fiatalnak, öregnek és gyereknek az ő csodálatos, fantasztikus élményeiről. Itt a vége, fussatok el véle.
2019. július, mese kategória, első díj
