Csurog a csend, lassan folydogál,
Alszik az utca, a város szundikál.
Télmanók ereszkednek alá az égből,
Picurka ejtőernyőjük hópehely,
Jönnek és jönnek, egyre csak jönnek,
A világra puha vatta szőnyeget terítenek, és
A sarki lámpa fényét arany- forgáccsá szabdalják
És nagyra növesztik a fák tiszta-fehér kucsmáját.
Ott vagy Te is, lubickolsz a csendben,
Meztelen combod körül a sodrás fodrot vet,
Fejed, és öled komor-korom haján
A hópelyhek gyöngyként virulnak, és
Lángol a szád, zafír szemed ragyog,
Teli vagy élettel, pedig csupán szellem vagy,
Szinte már mozdulok, hogy nyissam ablakom,
S hívjalak, de tudom, hogy nem szabad,
Nem szabad, mert hangom elriaszt,
Szertefoszlat, magával ragad a tovatűnő zaj.
Csurog a csend, lassan folydogál,
Alszik az utca, a város szundikál.
Várlak, míg a fürdőszobában víz csobog,
Aztán törölköző surrog, és libben a lég,
Közeledsz nesztelen léptekkel, hátulról átölelsz,
Apró sóhajod csiklandozza fülemet,
A Tiédhez igazítom lélegzetemet,
És hagyom, hogy süsse üde tested bőrömet,
Hagyom, hogy átfolyjon belém drága lényed,
Hagyom, hogy feltöltsél szerelmes életerővel,
Miközben csurog a csend, lassan folydogál,
Alszik az utca, a város szundikál…
