Fény sárgállik az avaron.
Melegebb, mint otthonok,
túl a feszülő falakon.
Fény, mely szálfák árnyait
dönti a földre,
de ők büszkék maradnak.
Némán, s mindörökre.
Van az a fény az emberi nemben.
Vagy csak volt? Nem is tudom.
És vannak árnyak,
melyek foltot hagynak a szemben,
barázdát hamvas homlokon,
mélyre nyúlnak, s a vakító csendben,
múlt heve fénylik az avaron.
A kor új stigmákkal billogoz,
régi szégyenek parazsa izzik,
egy furcsa tél hidege elkoboz
mindent, mi emberhez illik.
