355. szám Széppróza

Túlélés 2. rész

By

Mit ad Isten a „harmadik felvonás” ismét összehozott vele. Megint csak vezetőként Angyalföldön. Az arcunkat csaknem véresre borotváló, jeges szél minduntalan a Dunába akart söpörni bennünket az Árpád híd kéttenyérnyi vaskos jégpáncéljáról. Saroknyi hely nem akadt a közelben ahová védekezésül behúzódhattunk volna. Ez a „söpörni való szemét” (munkavezető) rajtunk igyekezett levezetni, kínját, baját, fájdalmát. Az orkán süvöltését messze felülmúlva úgy üvöltött velünk, mint egy sebzett szibériai farkas. Ennek hallatán olyan melegítő gondolatok lobbantak fel benne, amelyek azelőtt még véletlenül sem. Egy légynek nem tudnék ártani. Ekkor azonban komolyan arra igyekeztem rávenni társaimat, hogy (leírni is szörnyű!) lökjük a vízbe ezt a már régen kínhalálra érett gazembert! Úgyis ott törjük a jeget a híd peremén. Megcsúszott a viharos szélben, és kész… Nem ő lenne az első akivel végzett a leszámolás! Vagy én ugrom a Dunába végső elkeseredésemben…
Egyik elgondolásból sem lett semmi. A sors másképp rendelkezett. Emberünk, – talán a nagy erőlködés következtében – úgy elkezdett pirulni, lilulni, remegni, hogy tényleg majdnem a jeges áradatban végezte.
Mentőt kellett hívnunk. Mi lett a hála? Másnap munkakezdéskor amikor kiengedték a kórházból? Megint csak üvöltés!
– Rohadt szemetek! Meg akartatok dögleszteni? Na ezért még számolni fogunk! Csak érjünk ki a munkaterületre.
A „számadásnak” jóval később, úgy nyár derekán jött el az ideje. Nem az ő javára! Akkor a hőség mehetett az agyára, mert egyfolytában szónokolt az ördög adta. Idegtépésig. Egyik munkatársunk egy férjszomorító, vérmes hölgy a csitításnak különös módját választotta. Lassan, alattomosan, hátulról közelítette meg a függönyként alá hulló szomorú fűz ágak fedezékében a „latort”. S aztán…
– Nem fogod be azt a mocskos pofád, te rohadt gazember! – ijesztett rá és már zuhantak is rá seprűnyéllel az ütések. Jóval több, mint amennyit Döbrögi kapott! Nem kellett felelősségre vonástól tartanunk. A főnök kérdésére, hogy miért mozog ilyen nyomorúltul, ezúttal igazat hazudott! Megtámadta egy kutya, s ijedtében hanyatt esett.
Ennek a szerencsétlen flótásnak abszolút ellentéte apó volt. Egy ötven év körüli mikulásszakállú agyalágyult. Nem volt kuka „széles e munkaterületen” amelyet meg ne vizsgált volna kívülről, belülről mikroszkópikus alapossággal. A feleségeim ezek, szokta volt mondani. Főznek nekem! Ettem már belőlük gulyás levest, serpenyős micsodát, meg olyan töltött hogy is hívjákot is…
Söprűt, lapátot jószerivel nem is használt. Ha meglátott egy szemetes edényt, már dobta is el ezeket, s mint mágnes a vasat… Lasszóval sem lehetett volna elvonszolni mellőlük.
Azért nem orroltunk rá, mert olykor mi is részesültünk az emberi fogyasztásra alkalmas ételféleségekből. Akadt néhány (angyalföldi!) milliomos, aki nem sokat teketóriázott amikor kinyitotta hűtőszekrénye ajtaját. Kivágta a lejárt szavatosságúnak vélt zacskókat, csomagoló papírokat, szalámistól, kolbászostól, grillcsirkéstől együtt. Hogy helyet adjon az új „szerzeménynek”. Előfordult, hogy ugyancsak lejárt szavatosságú konzervek egész garmadájával lettünk megajándékozva.
Agyon átkozott munkavezetőnk ekkor már csak volt! Utolérte a „tényleges” végzet. Többet betegeskedett, mint dolgozott.

folytatjuk

You may also like