S végre lehajtod az arcodat: egymagad állsz a világban
vágyva virágra, akármire, bárkire: üljön öledbe
kedvesen, ám de a vers: az alázat, ezért koponyádban
vágyva virágra, akármire, bárkire: üljön öledbe
kedvesen, ám de a vers: az alázat, ezért koponyádban
sátrat emelnek a gondok; a gombod a nincs, gatya esne
verve a port s kiröhögve se vékony a bőr a pofádon:
rántod a vállad; ugyan mit akartok? a mester a páston
én vagyok! és a ruhád, ha szegényes is – élvezet, eszme.
Este, hogy eljön a perc s a papírosok új hada várat
s vázat akarna a műnek: a tiszta igazra a kényszer
hétszer is elviszi tolladat: állati! – vonz a középszer:
s lényeged őrli a fintora – gyűlölöd érte hazádat!
Fárad a tinta, hamar tovatűnik a gondola; ésszel
érvel az elme, de lusta folyón ki nem állod a bátrat…
vágyad a napra tekint s ha elérheted: egy vagy az éjjel.
