Fullánkjainkat egymásba tolva,
dünnyögve, sírva, haldokolva,
szolgáink előtt földig hajolva
vagyunk mi, így-úgy magyarok.
Siratjuk a meg nem kapottat,
elhajítván a be sem kopottat,
dicsérjük azt, ki eleget lophat.
Nem érti ezt a fene se…
Büszkék vagyunk a remek észre,
a ködbe foszló vén tengerészre,
Talán nem késő. Vegyük észre,
hogy délibábot markolunk.
Hallgatunk ha rúgják apánkat,
vadul rángatják fülcimpánkat.
A barom egy tűrő, ostoba állat
de ő, ha nyúzzák, biz’ felüvölt.
Mi némulásból nyerhetnénk díjat,
földbe taposva a reflex-íjat,
a mentőövre rágunk foghíjat,
hadd merüljön az is velünk.
Hát eképpen szőjük holnapunkat,
eltékozolva kincses batyunkat
s hol őseink egykor vonultak,
rúgunk jobb híján kavicsot.
