396. szám Beszámoló

Fedél nélküli emberek – A szégyen

By

Mit látunk, amikor utcán élő embert pillantunk meg a település egyik-másik pontján? Ápolatlan, a rosszabbnál is rosszabbul öltözött, elhanyagolt külsejű embereket. Embereket, akik elterülnek, elfekszenek az utcán, egy-egy kapualjban, aluljáróban, rongyaik közt, kemény papír derékaljon, cumójuk szanaszét, koszban, piszokban, saját szemetükben, olykor boros üveggel, bádog dobozokkal, ételmaradékokkal, göngyölegekkel körülvéve. Ülnek, állnak, fekszenek, élik „otthoni”, privát életüket a teljes nyilvánosságnak, a járókelőknek kitéve. Privát szférájuk – látszólag – teljesen nyitott a köz felé.  
Hétköznapi, természetes gondolkodás alapján azt gondolnánk, ezek az emberek tényleg mindent feladtak, már semmi nem maradt nekik saját énjükből, önbecsülésükből. Azt gondolnánk,  ezen a szinten már megszűnt a szeméremérzet, nem működik a szégyen, nincs mit szégyellni, vagy ha lenne mit, az ilyen körülmények között merő luxus. A létnek, a nyomorúságnak – embernek, természetnek – ennyire kiszolgáltatva már minden evidencia. Ott eszem, alszom, szeretkezem, semmit-teszek, élek mindenki szeme előtt. Létem nyitott, mindenki számára látható, nincs mit takargatni. Ha szégyellem magam, elhúzódok – az erdőbe, egy bokorba, egy senki által nem látogatott romos házba. De sokszor az sem „megoldás”, mert még félelmesebb, kiszolgáltatottabb, kivertebb.
….
Mindezen hétköznapi elgondolásokkal szemben nagyon sokszor egészen mást találunk, amikor leállunk hosszabban elbeszélgetni ezekkel a közterületeken alvó emberekkel. Azt találjuk, hogy szégyellik helyzetüket, hogy mindennek ellenére nem veszítették el önbecsülésüket, sőt.
Sőt, ennek az önbecsülésnek a megismerése és megértése közelebb vihet bennünket is ahhoz, hogy megértsük, miért is alszanak egyesek a közterületeken – ahelyett, hogy szállón, ún. hajléktalan szállón aludnának. Ezek az emberek „az utcán” nem csak azt gondolják, hogy ők csak így maradhatnak a „maguk urai”, így nem kell alávetni magukat mindenféle intézményi szabályzatoknak, hanem azt is gondolják, hogy ők a „maguk sorsának kovácsai”, tudnak és akarnak a saját erejükből boldogulni – pontosabban, sokszor legalábbis túlélni. Nem szorulnak másra, más – valamiféle segítő intézmény – támogatására, gyámolítására. Majd, talán, ha egyszer tényleg „gyámoltalanokká” válnak, ha már másokra, segítőkre kell támaszkodniuk. Az már tényleg a vég, de legalábbis a vég kezdete, annak előszobája. Akkor fel kell majd adniuk magukat, utolsó csepp önbecsülésüket is. Akkor következik el az, hogy ők már nem tudnak magukkal mit kezdeni, hogy tényleg képtelenek ezt az életet maguk irányítani. A „magam is tudok boldogulni” büszkesége áll sokszor amögött, hogy „nem, én nem kérek segítséget”, „köszönöm szépen, megvagyok itt…”.
A segítségkérés beismerés lenne, beismerése annak, hogy „nem sikerült”, „elvesztem egyedül”. Amikor még van énerő, ez a beismerés nem következik be, ez a beismerés az énerő maradékának elveszítésével jár együtt. Addig még működik a szégyen.
Szégyellem helyzetemet saját családom – ha vannak –, szüleim előtt, különösen szégyellem helyzetemet gyerekeim előtt, akiknek fel kellene nézniük rám, szégyellem a helyzetemet volt barátaim, munkatársaim, volt lakókörnyezetem előtt. Szégyellem, bár sokszor ennek ellenére sem távolodok el tőlük messzire, mert valahol mégiscsak ott van a biztonság…
Ennek a szégyennek a megértése nagyon fontos számunkra, amikor „nem találjuk” a kapcsolatokat, nem értjük, hova is lettek a „régi” – a hajléktalanná válás előtti – kapcsolatok, miért is nem kér a hajléktalanná vált ember segítséget a (volt) családjától, barátaitól, munkatársaitól. Nem csak arról van szó ilyenkor, hogy a nem-hajléktalanok is inkább menekülnek a kapcsolatfelvétel elől, megvan a maguk baja anélkül is, különben is „maga tehet róla, hogy utcára került”, hanem arról is, hogy a hajléktalanná vált ember sem mutatkozik szívesen a maga szerencsétlenségével korábbi közvetlen ismerősei, családtagjai előtt.
Ez a kettősség: „kint fekszem a placcon mindenki szeme láttára, de a szüleim, gyerekeim meg ne tudják, hogy én hajléktalan vagyok” nem egyszer tetten érhető, amikor kiderül, hogy hát a távolban élő (volt) családtagok úgy tudják, én itt dolgozom a városban, albérletben, munkásszállón lakom, sőt olykor (jellemzően egyébként karácsonykor, vagy egy-egy temetésre) „haza is megyek”. Van, aki viszonylag rendszeresen küld „haza” a gyereknek némi szerény összeget is – a látszat fenntartása érdekében. De ez a látszat nagyon fontos realitás is: „én nem vagyok olyan szerencsétlen” (mint valójában), „én nem vagyok olyan elveszett, ahogy azt mondják rólam”, …
Nyilván lehetséges lenne a szégyennek egy „dacosabb” funkciója is: nem én szégyellem magam helyzetem miatt, szégyellje magát a világ! S valóban, a járókelők közül is nagyon sokan gondolják, az, hogy „ide jutottunk, utcán alszanak emberek”, szégyen a világra („Ez a világ szégyene, kérem!”), szégyellje magát emiatt a kormány, a város, a közterületesek, mindannyian. Sok járókelő is szégyelli magát, mert nem tud segíteni, mert tehetetlen, mert elfogadhatatlannak tartja, hogy emberek fedél nélkül kénytelenek élni, de azzal, hogy elmegy mellettük, mégis valamiképp jóváhagyja ezt az állapotot. Vagy csupán az váltja ki a szégyenkezést, hogy nem szokás mások életébe, ágyába bekukkantani, de ez itt elkerülhetetlen. A szégyen körüllengi az utcán alvókat – mert ez az állapot természetellenes.

You may also like