Egy fenyvesek övezte hegyi falucskában élt egyszer egy öreg házaspár. Bizony úgy megvénültek, hogy remegett a kezük, alig láttak, és keserves kínok között, botra támaszkodva, hajlott háttal vonszolták magukat. Ráadásul nagyon szegények is voltak.
– Mamus! – panaszkodott nemegyszer az öregember – Nem élet ez így! A nélkülözést még csak elviselem, de hidd el, a világ összes kincsét odaadnám, ha még egyszer fiatal lehetnék.
– Papóka! – felelte az öregasszony – nekem is sokszor megfordult a fejemben, hogy milyen jó is lenne ismét fiatalnak, szépnek, egészségesnek lenni. De vasárnap lesz a gyémántlakodalmunk – s lásd be – ezt csak öregekként lehet megünnepelnünk.
– Megünnepelnünk? Ugyan miből?! – dohogott a vénember.
– Majd csak lesz valahogy… – nyugtatgatta a felesége.
Vasárnap reggel az öregasszony fogta a botját és kicsoszogott a piactérre, hogy az árusoktól kérjen egy kis húst, krumplit, zöldséget az ünnepi leveshez. Az öregember néhányszor körbetotyogta a szobát, aztán visszafeküdt, mert már ülni se nagyon maradt ereje.
Ki tudja, mennyi idő telt el, egyszer csak hallja az öregember, hogy hazaért a felesége.
– Itt vagyok, Papókám!
– Jól van, Mamus! – mondta az öreg, azzal feltápászkodott az ágyról és az ajtóhoz sántikált.
– Elfáradtál, szegénykém?
– Én?! Én aztán nem…!
Az öregember kinyitotta az ajtót, és olyasvalamit látott, hogy azt hitte, káprázik a szeme. Az ajtóban az a gyönyörű fiatal nő állt, akibe annak idején beleszeretett.
– Jóságos ég! Hát mi történt veled? – dörzsölte szemét az öreg.
A fiatal nő csilingelő hangon felkacagott:
– Soha nem találnád ki – válaszolta, és a férje nyakába borult.
– Ha nem a feleségem ruhái lennének rajtad, el sem hinném, hogy te, ő vagy – simogatta meg a nő hátát az öreg, de sehogy sem értette a dolgot.
– Mondd csak Mamus, mitől változtál ennyire meg? – kérdezte nyugtalan kíváncsisággal.
– Elmondom én, de előbb talán ülj le. Alig állsz a lábadon… – azzal a fiatal nő leültette a vénembert. Aztán mesélni kezdett:
– Hát, ahogy hazafelé jöttem a piacról, nagyon elfáradtam és megpihentem az erdei ösvényen. Később megszomjaztam, így beljebb mentem az erdőbe és megkerestem azt a forrást, amely mellett fiatal házas korunkban annyiszor együtt ültünk.
A víz fölé hajoltam, már szinte a számban éreztem a forrás tiszta, jéghideg vizét, amikor különös dolog történt. Jaj, higgyél nekem, Papókám, hisz én magam vagyok a bizonyíték arra, hogy amit most elmondok neked, valójában megtörtént. Mondom, éppen kortyolni akartam a vízből, mikor is egy hangot hallottam:
– Na, várj csak egy pillanatra! Én, a Forrás Szelleme szólok hozzád, én, aki ifjú házas korotok óta ismerlek titeket. Mindig is kedveltelek benneteket, ezért most alkut ajánlok nektek: mindkettőtöket visszafiatalítom, feltéve, ha tudsz nekem egy olyan mesét mondani, mely az én hideg, viziszellem szívemet is meglágyítja.
2012 január, második díj
