I. fejezet: A hóbortos ötlet (részlet)
A középkorú, nem túl magas férfi sötétbarna, hullámos haját szétfújta az erős északkeleti szél. Végre 1478. április negyedikére felhőtlen lett az ég Visegrád vára és az egész Duna-kanyar felett. Hunyadi Mátyás – magyar király – nagyon megörült ennek, hiszen már egy hete etetett hiába három csillagászt, akiket a királyi udvarba hívatott, hogy Mátyás kérdéseire választ adhassanak tudományos kérdésekben. Azonnal odaszólt a nálánál jó egy fejjel magasabb, erős testalkatú testőrparancsnoknak.
– Pomikárszky Uram, üzenjen a három csillagásznak, hogy vacsora után várom őket az észak-nyugati toronyban. Tíz órára állítsák fel a távcsövet, és öltözzenek fel jól, mert még hűvösek az éjszakák.
– Igenis, fenség – válaszolt röviden, de alázatosan a kőszikla izomzatú testőr.
Mátyás nem szívesen találkozott volna ellenségként ezzel a hű testőrével. Tovább folytatta az útját az észak-keleti toronyba a testőrei kíséretében. A magasan csúcsosodó hegy tetején álló várból kényelmesen beláthatta a király az egész folyókanyart. Érdeklődve figyelte a Duna kanyargását a toronyból. Éppen északról és délről is jött egy-egy gálya Visegrád felé. Ezeket, a hajókat csak a vár tornyából lehetett egyszerre látni, a partról egyiket sem észlelhette volna senki. Ahhoz tehát, hogy megláthassunk valamit, olykor el kell jutnunk egy bizonyos pontra, ahonnan az tényleg látszik. Ez azt jelenti számomra, hogy amit nem látok, az nem biztos, hogy nem létezik. Tőlünk keletre egyre több ismeretlen területet fedeznek fel az európai emberek. Ám Európától nyugatra még fogalmunk sincs, hogy van-e valami az óceánon túl. Ki és mikor fogja ezeket az ismeretlen világokat felfedezni? Talán nekem is lehetnek ilyen nagyravágyó álmaim? Mi kellene a megvalósításához – záporoztak a király agyában a kérdések. Nem kéne más, csak két-három nagy és modern hajó a legújabb felszerelésekkel és jól kiképzett személyzettel.
Gondolatait egy futva közeledő testőr látványa szakította félbe.
– Fenség, Beatrice királynő hívja ebédelni – szólt akadozó hangon meg a testőr.
– Rendben, katona. Értesítse a királynőt, hogy rögtön ott leszek az étkezőasztalnál, de nem kell futnia, katona, mert nincsen még háború! – utasította a testőrét a gondolataiból kizökkentett király.
A testőr meghajolt, hogy jelezze a parancs végrehajtásának szándékát,
majd megfordult, és kimért, de mégis határozott lépésekkel elindult a palotaépület irányába. Mátyás király még egy pillantást vetett a folyóra. A hajók már elhaladva egymás mellett, az ellenkező irányban haladtak a láthatár szélén. Még pár percig nézte a Duna-kanyart, mikor az északra haladó hajó egyszer csak eltűnt a Szent Mihály-hegy mögött. Igen ám, de attól, hogy ő nem látja a hajót, az még ugyanúgy halad Esztergom felé, mint addig, amíg látta.
Lassan elindult a palota étkezdéje felé a két testőr kíséretében. A katonák nem annyira őrzésre kellettek számára, mintha félt volna is bárkitől Visegrád várában, de egy királynak kötelező volt és kijárt ez a külsőség. Főleg, mióta Beatrice nápolyi hercegnő az udvarába érkezett, majd száz olasz kísérőjével, és a naponta szaporodó európai művészekkel és tudósokkal. A király kincstára apadni is kezdett az utóbbi négy hónapban. Arról nem is szólva, hogy állandóan kopácsoltak a vár valamelyik pontján a külföldi építészek és szobrászok. Persze Mátyás király is törekedett a húsz éves uralkodása alatt, hogy Európa hírű palotája legyen, de az új királynőnek még ez is kevésnek tűnt, így felgyorsította munkálatokat.
A király belépett a hatalmas étkezőbe.
– Szép jó napot, drága királynőm! – üdvözölte nyájasan a fiatal Beatricét, akit azóta nem látott, mióta kibújt mellőle reggel az ágyból, de ő akkor még aludt.
– Kellemes, tavaszias, meleg napot kívánok én is Önnek, fenséges királyom! – köszönt vissza kedvesen és választékosan a vár úrnője.
– Ma ebédre nápolyi ételkülönlegességeket eszünk vagy magyarosat? – kérdezte némi iróniával a hangjában Mátyás, míg leült a Beatricétől legalább ötméternyire levő másik asztalfőre.
– Ebédre magyaros, tápláló húsokat tálalnak fel a szolgák fenségednek, de vacsorára könnyű nápolyi specialitásokat készíttetek Önnek, rengeteg zöldséggel és gyümölccsel – válaszolta a gyönyörű királynő az asztal másik végéről.
Beatrice megrázott egy kis harangot, melynek hangjára megéledt az étkező. Két-két szolga kezdte feltálalni az ételeket a királyi párnak, míg a helyiség oldalsó falánál az árkádok alatt elkezdett játszani az öttagú olasz zenekar. A zenészek ugyan halkan adták elő az olasz dalokat, de a királyi pár így sem beszélt egymással az egész ebéd alatt, mert olyan messze ültek egymástól. Az asztal két hosszanti oldalán viszont nem ült senki, mert esküvőjük óta minden kedden csak kettesben fogyasztották el az ebédet és a vacsorát, kivéve, ha magas rangú vendége volt a királynak. A reggelinél azonban soha nem találkoztak, ugyanis Beatrice még mélyen aludt, mikor Mátyás már rég az ország ügyeivel foglalatoskodott. Miután végeztek a nyolcfogásos ebéddel, kisétáltak a rózsalugasba, ahová csak két magyarul beszélő testőr kísérte ki a párt tisztes távolban.
Leültek szorosan egymás mellé egy kétszemélyes fapadra. Körülöttük tavaszi rózsák bimbóztak teljes színpompájukban. Pár percig szótlanul ültek egymás mellett a bárányfelhőket kémlelve. Mindkettőjüknek jól esett a bőséges ebéd után egy kis pihenés.
2012 február, első díj
