Egy csendes csigaházban kéne élnem,
nem félnem, semmit nem remélnem.
S mit hátrahagynak a csorduló napok,
a hordalékot új kamrákba falazva
lepecsételni minden korszakot.
Opálszínű derengésben ülve
hallgatni a semmi moraját,
emlékét sem őrizve a világnak,
feledni sóspárás illatát.
A nagy spirálnak végére elérve
magát a Házat is elhagyni hűvösen,
szabadulva végleg minden nyűgtől;
az lenne jó, már őszintén hiszem.
Nézd csak! Ott fog a lelkem is lebegni!
A tengeri és alkonyi ég között, szívem!
Ott, hol semmivé ég minden emlék…
s mit érzek irántad még… hát oda elviszem.
