minden átkozott percben
magam mögött hagyom
a közönnyé tékozolt időt
nevetséges egyszerűséggel
sorvad gennyes pondróvá
bennem a rózsaszín romantika
pontokba szedett követelések
visszhangozzák a teljesítetlen
vágyak sikolyából kiszűrődő
kétségbeesés utáni csöndet
míg a halál majd újra csönget
giccses félhomályból
lobbanó gyertyaláng
világítja be az elmém
fojtó füstjében kavarog
az uralkodó méla undor
már semmi nem lehet
úgy ahogy szeretném
már sehogy se szeretném
csak valahogy átszűrni
az örökkévalóba vontató
köldökzsinór mérgezett
vérét s békében hagyni
a vigasztalan vergődés
muszáj-lélegzéseit
nem volt jó se ott se itt
csak magamra haragszom
az ártatlan bohóckönnyek
önsajnálatba temetnek
s hagyom hogy húsom
elnyelje a valóság méhe
fogaim közé feszítem
a kirakatnyi ígéreteket
s váltok egy idénybérletet
szerepemet így játszom el
idomított örömmel
