– Mondd, Jenő! Kik ezek az emberek? Hangmérnökök?
– Nem, Lujza. Segédmunkások.
– Ők hozzák be nekünk a mikrofonokat?
– Nem, Lujza. Ők viszik ki.
– Akkor mibe fogunk beszélni, Jenő?
– A levegőbe, Lujza.
– De ott hátul semmit sem fognak hallani az emberek, Jenő!
– Lujza! Látsz még itt embereket?
– Persze, Jenő. Most is sokan jönnek be a stúdióba.
– Nem miattunk jönnek, Lujza.
– Szamárságot beszélsz, Jenő! Mindig miattunk jönnek. Meg a zenészek miatt.
– Azok az idők már elmúltak, Lujza. Nem 1978-ban vagyunk, hanem 2024-ben.
– Mit számít a kor, Jenő?
– Csak az számít, Lujza. Ez az ő idejük.
– Ne légy kishitű, Jenő! Imádnak minket!
– Kik imádnak, Lujza?
– Hát, akik most itt vannak a stúdióban.
– Ők azt sem tudják, kik vagyunk.
– Akkor most megtudják, Jenő! Vedd elő a papírt, és kezdjük el a jelenet!
– Ez most a jelenet, Lujza.
– Miről beszélsz, Jenő? Milyen jelenet?
– Drámai jelenet, Lujza. Álldogálunk még pár percig, aztán kizavarnak innen.
– És ezt a jelenet ki írta nekünk, Jenő?
– Mondjuk úgy, Lujza, az élet írta.
– Ez egyáltalán nem vicces, Jenő!
– Mondta valaki, hogy az?
– Mit kell csinálnunk most, Jenő?
– Óvatosan kimenni innen, Lujza.
– És ha nem megyünk innen sehova, Jenő, akkor mi lesz?
– Akkor a fejedre eshet egy gerenda, Lujza.
– Előadás közben?
– Nincs több előadás, Lujza. Bontják az épületet.
– Sírni fogok, Jenő.
– Én is, Lujza.
– Előadás közben?
– Nincs több előadás, Lujza.