Smaragddal hullámzó széles mezőn álltam,
a tenger és az alkonyi ég között;
csak odakerültem, hol még sose jártam,
szívembe a magány fensége költözött;
sósillatú széltől hullámzott a fű,
nem voltam vidám nem voltam keserű…
csak úgy álltam ott a semmi közepén
most már azt hiszem, az Isten tenyerén.
Megjelent a szerző Lélek és test című kötetében
