Lámpát gyújtottam az éjben,
űzze el lelkem démonát,
mely mellemre ülve ismét
rémmé tette az éjszakát;
a fény meghitten vöröslik,
feloldván a magányt,
csak nem kéne felidézni
emlékeimben azt a lányt…
Oly szenvedélyesen
öleltük egymást
egy új év éjjelén…
de elment reggelre kelve!
– A párnád oly kemény! –
mondta és nem hívott vissza…
azóta évek teltek el,
ha csörren a telefonom néha,
fülem hangjáért esdekel.
Az ég pókselyme szertefoszlik,
szabadult álmaim rajzanak;
felhőágyában oldalára fordul,
nem kel fel még a lusta Nap.
