A félelem kísér, ha buszra szállsz,
majd buszról le, és úgy indulsz, gyalog;
tűnődve: áll-e még a régi ház,
és ki lehet lakója? – nem tudod.
Mert oly régen volt, talán igaz se volt,
és annyi minden történt már veled;
hányszor nőtt, hányszor fogyott a hold?
– a járda sem őrzi a léptedet.
Ha volt fotó, az rég a sárba hullt,
mert nem volt fal, hová akaszthatod.
A félelem veled. Árnyékod lett a múlt,
s ha nem követ, mivé lesz holnapod?
Oly régen távol, és most újra itt…
Az út porán bóklász tekinteted.
A régi bűnök megnyúlt árnyait
átlépnéd bár, de többé nem lehet.
Hát állj meg itt. Ott túl a dombokon
úgy reméld, – megvan a régi ház;
a kéményfüstje szétterült sorsodon,
emléke éltet. Hiánya megaláz.
A kiserdő ma már a varjaké…
Az ég is tépett felhőkbe öltözött.
Fordulni jobb, – ne tudd meg, hogy kié
ahonnan életed végleg kiköltözött.
S a félelem kísér, de buszra szállsz,
majd buszról le, és úgy indulsz, gyalog;
tűnődve: áll-e még a régi ház?
S ki lakja most? – jobb így, ha nem tudod.
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
Keresse terjesztőinknél vagy szerkesztőségünkben!
