Mentem kócos álmodókkal,
hívtak deres hajnalok,
hogy képembe hörögjenek
a dohányos krákogások
s e hajnali áldozatra
rekedt hangon fel-felhörgő,
rácsikorgó vén buszok.
Folyt az idő és folyt a fém,
folyónyi lett a veríték.
Nincsen szökés, nincs menekvés.
– Őrzött kapu, őrkerítés –
parancsszó a gyár dudája.
A túlórás repetákhoz
járt a jelszók körítése:
neked épül itten minden,
téged véd a kerítése.
Merülj szikrák tébolyába!
Ölelését így kínálta
a munkások csillagálma,
a bakancsosok otthona.
Munkásruhánk épp hogy takart,
szakadt kabát, foltos ülep:
ismétlődés unalmára
ráaggatva néhány ünnep,
s a változó évszakok.
Folyt a fém és folyt az idő:
– küldött esti iskolába,
s míg épült az acél Bábel,
füstöt unva, füstből tűnve
új úr lett! A középkáder.
Langy szél helyett viharjárta
ünneparcú árulások:
fölparázsló testvérharcba
olvadtak a szikrák, lángok,
cserregtek a káderhangok
– szajkózták: csak füst a Bábel!
Tisztességet elpörölte,
győzött Káin, porlik Ábel.
S áldozatunk eltörölve.
