Még emlékszem anyám
utolsó halk szavára:
Ha már nem lennék
gondolj rám!
A decemberi csend
nem hozott gyógyírt bajára,
valami csavarni kezdte szívem,
s akkor ott sírásra görbült a szám.
Az éjszaka csillagtalan volt,
néhány hópehely táncolt csak a légben,
ő csendben lehunyta szemét,
s messze nézet az örök fénybe.
Átkoztam magam a sok gondért,
mit gyerekként gyenge vállára raktam,
lázadó kamaszként érthetetlenül,
szívében ezernyi bánatot hagytam.
Most már érzem milyen nélküle,
hiánya mekkora máglya, és én rajta égek,
szemem már régen kiszáradt, könnyet nem ejt,
a csend körbefon, és én félek.
Legrosszabbak az éjszakák,
mikor álmomban velem van újra,
mosolyog, szívemben dobban szíve,
és felkészít egy hosszú útra.
Még emlékszem anyám
utolsó halk szavára,
évek óta bennem
vissza-vissza cseng,
úgy hagyta lelkem
árván magára,
hogy emlékeim fekete egén,
mint fénylő csillag lebeg.
