Megláttam, – pusztán a véletlen műve volt:
„fedél nélkül”.
A lépcsőn hevert a szentem.
Hadd látom! – úgymond,
amíg a kávém kortyolom,
mit ér a versem?
S álltam, szoborként az aluljáró-trafiknál,
hová a sors, lám, okulni sodort.
Mellettem csapzott arcú, ideges tömeg,
a péntek délutáni lihegés loholt.
Lapult a vers a sok tipró talp között,
s lapultam én, a „költő”,
a rosszul öltözött.
Megszokott érzés, már szinte otthonos,
hogy mások léptein múlik a létezésem.
Van, aki átlép, van ki rám tapos,
de mért oly kellemetlen,
ezt még most sem értem,
s ez a helyzet olyan ostoba!
– hogy mennyi láb, és nincs egy kéz soha,
Ki „fedél nélkül” lehajolna értem.
